|
1922
2006.10.06. 11:14
A hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gõz.
Lassan simítja arcomat a mámor
És bennem most száz élet kergetõz.
Mártának hangja jut eszembe mostan,
Oly bársonyos volt s ez nem az övé.
Szegény, talizmánt tõle nem is hoztam.
Szemem mered a zongora fölé.
A csókos ajka itt remeg elõttem,
Ó jaj, hogy tõle messze elvetõdtem,
Ó jaj, emléke mért olyan erõs?
Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.
És hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gõz.
1922. ápr. 11.
Derekamban tizenhétéves izmok ringatóznak
És szemem meg nem csorbul a horizontnak az élén.
Én vállamra veszem a Tavaszt
S a szívemnek hozom el.
Bírom vonszolni Idõtlenségem igáját
És térdeim nehezebb súlyú sóhaj alatt is
Meg nem rogyadoznak.
Én magamban rejtem a tûzokádót,
De ajkaim keserû rimeknek a bánatát facsarják.
Talpam alatt gúlák világa porladozik szét
És a végtelen Nap ideszédült lelke
Égbebillenõ fejem koszorúzza.
Összeszorított öklömrõl a sebek lecsöpögnek
S én még tudok is alázattal borulni
Anyám begyepesedett koporsójára.
1922. ápr.
Remegni kell a vérsötét
Gyökérzõ Bánat köntösét
S tisztelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi szét.
Csalán s tövisbõl jólszövött
És nem libeg a test fölött,
Tapad, szorul, ölel, fujt és mar,
Az emberrel szint' összenõtt.
És néha egyszerû, poros
És néha meg rózsás-piros
És néha szemszinû, meg barna,
De mindig egyformán szoros.
És néha pókhálós, avas
És néha súlyos, mint a vas
És néha meg aranyszegélyû
S csillog, mint messzi kék havas.
Rettegni kell a vérsötét
Gyökérzõ Bánat köntösét
S tisztelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi szét.
Ki fölvette, azon marad
És benne jár és nem szabad.
Elhordja egész életén át,
Míg teljesen szét nem szakad.
1922. máj. 17.
Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog
Szived fölött, a melled közepén,
Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.
Szemembõl fõdre koszorút szövök,
Mint istennõhöz, hozzád úgy jövök,
Utad selyemmel, rímekkel verem,
De rajt' ne járj, mert ott sohaj terem.
Ha szomjazol, hát asszubort adok,
De pár sötétlõ könnyet benn hagyok
S ha érzed, hogy az íze keserû -,
Azért csak idd, nincs édesebb nedû.
Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
Két vállad bársonnyal betakarom.
És reszketõ agyam, ha éhezel -,
Szükségbe nálam soha nem leszel.
S ha fáradt tested megpihenni vágy,
Nyugodj karomba, - nincs puhább faágy
S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.
Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
Nem kéri vissza gyönge pillanat.
1922. máj. 17.
Bor, te dús örömelixír,
Bor, te táltos rõt pogány,
Csók az Élet ajakán,
Kedvesemnek várva vitt hír.
Vérem forrjon véled össze,
Bor, te férfikor teje,
Mindeneknek elseje,
Torkom érced hadd fürössze.
Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
Május hímes köntöse,
Víg tüzek víg kürtöse,
Õserõk tüz-istenkorcsa.
Bor, ma téged megrabollak,
Mellem érted döng s tüzel,
Bor, téged vasárnapollak.
Bor, ó égjünk, égjünk együtt el!
1922. máj.
A szívem ócska, istenes, remek
Szelence s rajta nem fogott a rozsda.
Nyitott tenyéren nyujtom a magosba
S a hajnalbíbor ércén megremeg.
Isten, ha vagy - és benned hinni kell
Kifosztott, földre vert bús jómagamnak -
Ha vagy és vélem terveid is vannak,
Ó, add, a csókját ifjan érjem el!
Akkor nem szólnék többé nagy Nevedrõl,
Csak öklöm ütné kétkedõk hadát
S ha nem teszed meg, bárha szeretetbõl,
Marokkal összecíbálom haját,
Úgy hogy sikolt, mint süllyedõ naszád
Bús kürtje távol barna part felé.
1922. jún. 10.
Éneklem a tavaszt, a fényt,
Bimbózó ifjú zöld reményt,
Szerelmes szívem sóhaját
S csitítgatom szegényt,
Nekem nyilik minden berek
- A vérem játékos gyerek -
S a Nap elém hajol
És rám kacag, milyen ravasz
- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! -
Csak Márta nincs sehol.
Havas telekre zsenge fû,
A szellõ nádi hegedû,
Rügyeznek ifjú lányszivek,
Az arcokon derû!
Csikó nyerít szerelmi vészt
S a torkom fölkiáltni készt:
- Vén Földünk hogy forog!
S a kék ég is milyen magas,
- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz!
- Reá ha gondolok.
Itt ékes, hímes szõnyegek,
Ott északon a bús hegyek,
Hol nem gondolnék rá soha -
De arra nem megyek...
- Rikolts, dalolj szegény torok:
- Ihaj, a Földünk hogy forog!
Ihaj szerelmi láz!
Mig jõ a Tél, ki béhavaz
- Ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! -
S a halál citeráz.
1922. jún. 18.
Márta, hajad,
Bronz-ajakad
Kéri s lázad a vágyam
Illatozó
Vészt okozó
Csókba lehelni be lágyan.
Megremegõ,
Hû szeretõ
Karban ölelni igézve,
Édes ölön,
Rózsatövön
Szép szemeket megidézve.
Retten a lomb,
Zöldel a domb -
Arra szaladnánk ketten,
Reppen a szél,
Csókra beszél,
Dalra kel önfeledetten,
Véle dalol
Itt valahol
Szív-körülöttem a vérem:
Csend, Kicsi, csend!
Így, ez a rend -
Most csak a csókod kérem.
1922. jún. 23.
Arany kalásztól duzzadt rónaságon
- Úgy véltem - visz keresztül az utam
Madár trilláz gyümölcstõl terhes ágon
S majd megpihenek egy kis faluban.
Hogy útra keltem pirkadott a hajnal,
Homály karolta félig át a tájt.
Az Ég szemébõl hullt a könnyü halkkal
S fölöttem õszi varju-horda szállt.
Nincsen kalász a síró pusztaságon
S madár helyett a szárazlombú fákon
Sötét gond rakja barna fészkeit.
A földje is oly bús, szivós, makacs,
Virágszál rajta sehol nem virít,
Csak itt-ott egy-egy vérszinû pipacs.
1922. jún.
Eveztem én az élet kék taván.
(Remegtem éles alkonyatkor egyszer,
Mivelhogy nincsen semmi kabbalám
S de furcsa állat a magános ember,
Szeretne látni büszke partokat
S kilépni egyre soha-soha nem mer,
Csak messzirõl tár kapzsi karokat.)
A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet
(Avar királyfi volt a gondolat):
Pihen alattam a tajtékos élet,
Egy vén öreg a parton gödröt ás:
(Gyerekszem volt, de mélye feketéllett)
Riassza fel hát könnytelen csapás!
Az ingó lécen bátoran megálltam
S elém bukkant a vízi-óriás.
Ajkát tartotta. Remegett az állam:
Ha csókolom, a vérem nem hevül.
(A partok égtek rõtszakállú lángban.)
Aztán eltünt, otthagyva egyedül.
S én még sokáig megkövülve vártam
S úgy vert valami itt bennem, belül.
1922. jún.
A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...
Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
1922.jún.
Bennem betöltetlen szomorúság tátong
S gizgazzal benõve minden istenoltár.
Hajh, vágyak anyja, de mostoha voltál.
Eltévedtem járván erdõ-rengetegen.
A félelem sikong zirrenõ haraszttal
S vén adós erdõ nem ûz, nem marasztal.
A fák sudarára szállt az Est, az álnok
És torkom szorongatja valami titok:
Ajkat én miért csak sóhajra nyitok?
Magyar vagyok én is, (rivallnak a kányák)
Ilyen vagyok én és sose leszünk mások.
Jaj, jaj, nem tudunk élni, nyavalyások.
1922. jún.
A búzát vágja sok szilaj legény
- Marokszedõ leány halad nyomukba -
A síma réz-orcájok kipirulva.
És villog a nap kaszájok hegyén.
A rengõ búza hódoló remény.
Tikkadtan fekszik lábaikhoz hullva;
Mint fáradt gyermek, anyjára borulva.
És ihatnék a kutya is, szegény.
Egy szomjazó legény hûs fához lábol,
Jó hosszút kortyant öblös kulacsából
És visszaindul, várja a dolog.
A nap forró haragja újraéled,
A homlokokról izzadság csorog,
De gyûl a keresztekbe-rakott élet.
1922. jún.
A lelkem életért zugó tavában
Rimek lapulnak, mint a zátonyok.
Szerelmem ûz, hogy rajta csolnakázzam
És szívemen el is barangolok.
De csolnakom a habja elragadta,
Sodorja éles zátonyok között.
(A tájat erre bánat-népség lakja
S én bánatom is ide költözött.)
Fáradt nyugvással csak hagyom rohanni
S zokogva várok, hátha partot ér;
Még könnyem is van nékem; ó van annyi,
Hogy vezekeljek minden álmamér' -
És öntöm is sûrûn, bõséggel, híven,
Míg tördelõdik szirteken a szívem.
1922. jún.
Ha elmegyek, ha szólítanak,
Utánam minden ittmarad.
Össze leszek már én törve,
Csóktalanul meggyötörve.
S utánam minden ittmarad.
Mennyi lány és mennyi ajándék!
Mennyi bûn és mennyi szándék!
De a bûnös, én nem vagyok,
De a gyáva - én az vagyok.
Mennyi bûn és mennyi szándék!
Én soha, soha nem nyugodtam,
Mindig, mindig csak futottam.
De miért is? - nem is tudom;
Szilaj Bánat az én hugom,
Jaj, a hugommal futottam.
A szerelemmel leszámolok,
Az élettel elszámolok.
Nincsen semmim s kire hagyjam,
Nincs szeretõm, mit tagadjam.
Az élettel is számolok.
De csak az bánt most, ha szerettem,
Hogy balog volt minden tettem.
Néha bárgyú képpel álltam,
Hogy szavakra nem találtam,
Hogy balog volt minden tettem.
Jaj, nem kisért az arany hangja,
Se fényes cím nagy harangja.
S ez a sorsunk - pici ember
Nagyot merni soha nem mer,
Csak törõdik s nincs haragja.
Szerettem én is a rózsákat,
Még jobban a parti fákat.
Lesz még virág, csókos rózsa,
Sóhajt fa is le a tóra
S nem szeretem már a fákat.
Az én részem, a száz aranyom
Nem az enyém, mind itt hagyom.
Össze leszek már én törve,
Csóktalanul meggyötörve.
- Élet, Élet, Terád hagyom!
1922. jún.
A gép elkapta. Messze fröccsent vére,
Fehéren hullott földre a feje.
(A férgek közt lesz immár a helye.)
S letették kinn az udvar hûs kövére.
Örök lett munkás két kezének éje.
lrígyen nézte sok bús halvány arc,
Az õ kezökben ég tovább a harc:
A sok gyerekszáj vár a kis kenyérre.
Megáll egy percre a dolog zaja,
Elszáll egy ember könnyes sóhaja,
Két éhes gyermek ágyán felriad.
A gép megindul újra zakatolva
S megy minden, mintha mi se történt volna:
A földön még elég ember marad.
1922. jún.
Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég,
akkor szeretném látni a szemedet.
Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném meg-
csókolni kezedet merészen.
Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom,
hogy nem fogom megcsókolni a kezedet.
1922. jún.
Ha jõ a sápadt ifjú-Éjjel,
Kit csókkal vár a Nap leánya,
Kitárul két temetõkapu
S belovagol búsan-frissen
Az álmok kapitánya.
Bukott vezér, könnyet is hullat,
Bús daccal bolyong szerte-széjjel,
Lova már nyihog, gödröt kapar,
Riadtan várja. - Sok a sír
S fut a Holddal az Éjjel.
Uj hant elõtt sóhajtva áll meg,
De kemény marka vasba szorul.
És megy és jár sok sír között
- Még a Hajnal is kacagja -
Részegedve, botorul.
Lovára borul. Visszaüget,
Búcsút int minden hulla-rögnek.
S az eliramló lovas után
Álomtemetõbõl vissza
A vágyak dübörögnek.
1922. jún.
A gép megállt. Elfáradt por kering
fölötte, mint az õszi köd meg pára,
s rászáll az emberek hajlott nyakára,
kik esznek most. Átizzadt szennyes ing
hûl a vállukra. Fal, fal egyre mind.
Kenyér s uborka az ebédjük mára
s mind úgy eszik, ne vesszen csöpp se kárba
s hogy jót harap s hozzáharap megint.
Már nem törõdnek semmit az idõvel.
A harapások majdnem összeesnek,
de jól megrágnak minden falatot.
Egészséges, még jó paraszttüdõvel
szívják, rágják a port, szénaszagot
s csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek.
1922. jún. / 1934
Gyere Úristen, nézd meg, itt vagyok -
Tudom elõtted el nem sáppadok.
Azt, amit adtál - megvan épen - vedd el!
'sz csak hitegettem magam a Neveddel.
Te oly erõs vagy - gondolsz egyet s van,
De nékem kínos a bizonytalan.
Vagy nem is adtál - én véltem bolondul,
Hogy számon élet-szöllõ mustja csordul.
Ne haragudj hát, Isten, nem hiszek,
De nyakamban száz kétséget viszek.
Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt,
Mint Nap havat, amit magába olvaszt.
Vagy üss agyon hát, csak törõdj velem
S én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem.
Oda adom a vérem is, ha kéred.
- Mily furcsa az, hogy Néked nincs is véred!
Te jól tudsz engem, sorsom is tudod,
De vedd el tõlem a talentumod.
Vagy mért faragtál énbelõlem Embert,
Kit Bölcseséged gyávasággal megvert?!
Tudom, elõtted el nem sáppadok -
Gyere Úristen, nézz meg - itt vagyok!
1922. júl.
Rózsás ajkaidon mámoros élet él,
munkás két kezeden nyílik a friss tavasz,
hajlós-szál derekad - nincs fakadóbb virág!
Hûs és drága zafír szemed.
Nem dícsérhetem én termetedet sehogy.
Oly mû nincs sehol, ó, mely vele érne fel -
márványkõben a vér: kõ, nem igaz, nem él.
Benned vér dübörög, piros.
Istentõl ragadott bronzkoszorú hajad,
arcod lent a pokol dús tüze érlelé,
dombor kebled, ime, fénylik, akár a gyöngy.
Krisztust vesztene el bokád!
Te vagy Máriaként asszonyok asszonya!
Nem méltó tereád senki se, jól tudom.
Ám én azt akarom, hullva borulj elém,
mondván: El ne veszíts! Szeress!
1922. júl. 29. / 1934
Hol vagy erõs pogány sereg,
Hõs Vata, bálványos berek?
Hol alszol bátor Bocskay?
Kossuth dicsõ csapatjai?!
A bõsz magyar vér nem buzog?
Mint gyáva, hitvány koldusok
Könyörgünk már az életér'?
Hadúr öszvérként mendegél?
Ó nem, ilyet ne higgyetek -
Hadúr itt van közöttetek,
Hadúr a roppant Õspogány
Üget sötétpej vadlován.
Szegõdjünk hát nyomába mi
Gyávaságot irtani,
Álljuk helyünket emberül -
Ki küzd megél, más elmerül.
Megáll Isten, meg a világ,
Gyönyörrel bámul ily csudát,
Hogy vasököllel ha akar,
Szabad s egész lesz a magyar.
1922. júl. - aug.
Friss daloló szerelemmel elõdbe
Vonszolom ifju szivem s kacagok -
Öltsd a karomba, hej, öltsd a karod,
S hagyd a kezed a kezembe örökre.
Érzed-e énekemet? Beköszönne
Most a szivedbe, ha úgy akarod!
Duzzad az ér, meg a vér kavarog
S nem harapok ajakadba - megölne.
Jajj, ez a csókom elölne, tudom,
Ámde ha engeded én megölellek.
Zeng a szivemben a forradalom!
Nézd e kemény kezeket, meg e mellet!
Nászt dalolok Teneked szilajon.
- Jajj, ha fülednek e dal sose kellett.
1922. júl. - aug.
Már félig készen, büszkén állt a fal,
Mikor leszédült. - Orvosért hamar!
Szegény fiú erõs volt s fiatal.
Fehéren, törten ott feküdt a holt,
Beszéltek hozzá - ajka mit se szólt.
Ki volt az anyja? Jaj, ki volt, ki volt!!
Körötte rajzott bámész uccanép,
Mesélték hogy' volt, máris szerteszét
S nem fogta senki malteros kezét.
Ijedt-kerek nagy szeme kimeredt,
Lehetett látni benn a kék eget,
Amint a Nap sütött a holt felett.
Eszébe tán csak kedvese jutott,
Vagy édes apja s tán az is halott
Vagy akirõl soha nem is tudott.
Leszédült vagy leugrott - jaj szegény,
Erõs vidám és most halott legény
És senki nem sikolt: Fiam, enyém!
És majd a hullát fel is boncolják.
Nem ide való! Részeg volt? - Nohát.
S ha huga van, azt eltoloncolják.
1922. júl. - aug.
A csöndes hajnali égrõl szeliden száll szét a Holdsugára;
mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
útja felé.
A rózsásujjú Hajnal istenasszony elõbbre lépeget, amerre
csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a
madarak köszöntik.
Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.
Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal
üdvözli Holdsugára szõke fürteit; éppen most lépett ki
hajnali fürdõjébõl, mert aranyos alakját még fátyol födi.
- Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei
pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.
Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük
boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa,
hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett,
Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer
megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:
Sorsuk akarta így.
Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a
diadalmas élet hozsannáját szûri, Holdsugára pedig sápadt
homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.
Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert
ösvényük elágazik.
De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.
1922. júl. - aug.
Nagy hitvallás a nem-akarás -
Tán próféta vagyok én.
De jöhet azért akárki más.
Ha akarnánk, hát ne akarjunk
(Tán próféta vagyok én)
Minden gõgöt földbe takarjunk.
A férget el miért tapossam -
(Tán próféta vagyok én)
Ugyis elpusztul hamarossan.
Legyen már ez a hitvallásunk
(Tán próféta vagyok én)
S a szeretet lesz áldomásunk.
Az Isten szava most újra szól
(Tán próféta vagyok én)
Minket hí, emberek, valahol.
A szív jól van csinálva itt benn
(Tán próféta vagyok én)
Éljünk! éljünk ebben a hitben.
Gõg, akarás sokakat vitt el
(Tán próféta vagyok én)
S minek a fegyver, küzdjünk hittel.
A hit a lélek állomása
(Tán próféta vagyok én)
S ez a szeretet hitvallása.
A háború s minden borzalom
(Tán próféta vagyok én)
Feküdjék végre ravatalon.
Majd így fogunk nagy nyugtot lelni
(Tán próféta vagyok én)
S egymást boldogan megölelni.
Ápoljuk hát a szeretetet
(Tán próféta vagyok én)
E dús növényt, mit Isten vetett.
A szeretet az örök élet
(Tán próféta vagyok én)
Az akarás mar, kínoz, éget.
Sorsok voltak az akarások
(Tán próféta vagyok én)
De elpusztultak, jöttek mások.
S károg fölöttünk Sorsunk, varjunk
(Tán próféta vagyok én)
Éljünk, csak éljünk. Ne akarjunk.
1922. júl. - aug.
Dalol a madársereg,
Hogy az erdõ zeng belé,
Maszatos parasztgyerek
Inal a folyó felé.
A Nap is süt melegen,
Tüzesíti a leget,
Nem is látni az egen
Pici keskeny felleget.
A parasztgyerek hevül,
A folyóparton ledül,
Homokon gurul tovább,
Kavicsot fog, jó lapost,
A folyóba dobja most
S fütyörészve áll odább.
1922. júl. - aug.
Ó örökszép Nap, te erõs, hatalmas
Antik istenség, örökifjú Élet!
Fellobog most dús ereimben orcád,
Zendül a vérem.
Fölkelõ Nap, nem borulok elõdbe,
Rég-pogányosan dalolok Neked most,
Égfelé tartott tenyerekkel, arccal
Állok elõtted.
Õseink, ó ládd, Neked áldozának,
Mért hagyod hát el megesett Hazámat?
Adj erõt e bús magyarokba, Élet!
Élni meg élni!
Õsapámnak bús fia lettem én is.
Rám örökségnek csak a Név maradt már,
S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre
Friss-vizü kancsóm.
1922. júl. - aug.
Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsõségedet.
Egyszerû ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
Tudom, hogy zöldel a fû, de nem értem minek zöldel,
meg kinek zöldel.
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja
megégetni a szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én
szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.
Csak egyszerûen, primitíven szeretném most Neked elmondani,
hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.
Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.
Egyszerû rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.
Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erõs, meg örök.
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
1922. júl. - aug.
Osvát Ernõnek
A kukoricaföldön ûlök, várok,
Tán arra, hogy a varju mikor károg
És mikor kell zengõ cínnel tovaûzni.
A hûs Alkony beborít csöndes kékkel,
Én Rád gondolok nagy gyönyörûséggel
S szeretném a karom derekadra fûzni.
A Nap lement. Oly egyedûl maradtam,
A Föld is kezd kihûlni már alattam.
A néma út fölött már a bagoly huhog.
A Nap lement. És én még várok, várok.
Terád várok. Nem jössz? És sírdogálok:
Szivemre a bánat halk csöppekben csurog.
1922. júl. - aug.
Vén, ráncos arca majdnem fekete,
Kiszítta régen már a nap heve,
Fogatlan szája bús sóhajüreg,
Oly csöndes néni és olyan öreg.
Fonnyadt karjával multakat ölel,
Halálra vár s az tán sosem jön el.
Egyformán csöndes, zajt sosem okoz,
Sovány kezével lassan elmotoz,
Szentképet s egy fényképet nézeget -
Öreg korát dús bánat ülte meg.
Sokszor kibámul a kis ablakon.
Elrévedez egy álomalakon.
Gyér õsz haj szárad csontos csöpp fején,
Öreg királynõ bú-trón tetején.
S úgy elfárad míg a templomba ér,
De elmegy, hogyha nyár van, hogyha tél,
Letérdel ott a bús hideg kövön
S ha van öröm, úgy néki ez öröm.
Lakán is ott borong ez a ború,
Falán sok szentkép, néma koszorú.
Macskája vén, már régen nem dorombol.
S az öreg anyó olyan szomorú.
1922. júl. - aug.
Egy részeg ember fekszik a síneken,
A bal kezében tartja a butykosát
És hortyog. Alszik hajnali hívesen.
Az Éj az úton most üget el tovább.
Kuszált haját már ékesitette sok
Giz-gaz szeméttel lágyan az éji szél,
Most hint az ég rá isteni harmatot
S meg nem mozog, csak melle zihál, hisz él.
Jobb ökle mint a talpfa olyan kemény,
Úgy alszik mint rég, anyja meleg ölén.
Ruhája rongyos. Még fiatal; legény.
A Nap se kél, az ég hamuszínre tört.
Egy részeg ember fekszik a síneken
És messzirõl lassan dübörög a föld.
1922. júl. - aug.
A csorda megjött. Vén, rokkant kapukba
piros leányzók állnak illeteg.
Várják az egyetlenke tehenet.
Friss széna barnul már a jászolukba.
Hozza adóját, sok zsíros tejet.
Dús tõgye duzzadt, nagy szemére zúgva
bögölyhad-köd telepszik. Lába durva.
Fõdísze rossz kolomp korcs szarv helyett.
Bõgve megáll szokott-kopott helyén.
Most megfejik - a gyér fûbõl bõ tej lett
s tejét nyugodtan adja le szegény.
Lustán csámcsog jó-régi jászla mellett.
Öreg jámbor bolond, de jó tehén -
tavaly is, most is drága borjat ellett.
1922. júl. - aug. / 1934
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
