|
1928
2006.10.06. 11:19
Éji dal
Néhány éjjelre, padra, kõre,
adjatok nékem fekhelyet.
Én nem vagyok jó gazda ökre,
se lány, se bolha, se beteg.
Jusson a néniknek nagy bögre,
szeretõ mindnek, ki szeret -
áldott, mert élek én örökre,
aki egy éjre eltemet.
1928. márc. / dec.
Dal
Derûs vagyok és hallgatag,
pipám is, bicskám is elhagytam.
Derûs vagyok és hallgatag.
Hopp, szél, fúdd szét e dalomat!
Nincs senki, akire rámondjam:
"Örömét lelte nyomoromban."
Felhõ valék, már süt a nap.
Derûs vagyok és hallgatag.
1928. febr. 10. / dec.
K. S. † tbc-ben
Elsirattam - sírni szabad -
legjobb, sánta elvtársamat.
Kevés jó csók volt a fején:
harcos volt és cipészlegény.
Dolgozott is, hallgatott is,
mikor örült, topogott is -
nem csinál már több lábbelit,
szeretõt is talált pedig,
harcos volt a teste-lelke,
díszt: sortüzet érdemelne.
A három kovács
A három rettentõ kovács
halottunk sírjánál megáll -
az egyik tüzet fujtató,
hogy meg ne hûtse a halál.
A másik tüzes, százkilós
abroncsból glóriát csinál, -
szoknyában van a harmadik,
izzó gyereket kalapál.
1928 eleje
A világ szakszervezeteinek
A vekker nem tud semmirõl,
a munkásember bérirõl,
hamar megfáradt férfirõl,
az asszonyok jó vérirõl!
Csak két kezünk, sok gyerekünk,
téglát és zsákot emelünk,
óh - botor ellenségeink
jövõjéért is szenvedünk!
Óh kalapáljuk a vasat,
mert a vas szíve meghasad,
ha nem verjük ki rajta, mit
embernek sírni sem szabad!
Óh jó a jövõnek: jövõnk!
Óh jó az ételnek: erõnk!
Óh jó az igazságnak is:
gyõzni fog mégis mivelünk!
Nincs géppuskánk, se templomunk!
Egy héten hatszor meghalunk!
Mert nékünk jaj! jaj: széthuzunk
és pusztulunk! és pusztulunk!
1928 eleje
Vidám és jó volt s tán konok,
ha bántották vélt igazában.
Szeretett enni s egyben másban
istenhez is hasonlitott.
Egy zsidó orvostól kapott
kabátot és a rokonok
úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam.
A görög-keleti vallásban
nyugalmat nem lelt, csak papot -
országos volt a pusztulásban,
no de hát ne búsuljatok.
1928 eleje
Nemzett József Áron,
szappanfõzõ, aki már
a Nagy Óceánon
szagos füveket kaszál.
Megszült Põcze Borcsa,
kit megettek a fenék,
gyomrát, hasát sorba,
százláb súroló kefék.
Szerettem Lucámat,
de Luca nem szeretett.
Bútoraim: árnyak.
Barátaim nincsenek.
Bajom se lesz többé,
lelkemmé lett mindahány, -
élek mindörökké
gazdátlan és ostobán.
1928 eleje
Imhol õzike-lépésekben
kis rüggyel szájában a lány.
Bûvös fogam koppanva ejti
megszolgált, kesere pipám.
Ifjui kínokban szenvednek
mind-mind a vénülõ füvek.
Emlékeznek: mikor is láttak
szellõcske járású szüzet.
Hopsza! fû leszek én ma este,
görnyesztnek bíbor harmatok,
ropogós, tûrõ fû, amelyben
új kedved is topoghatod!
De pöttyös ruhádban, lobogván,
ahogy látsz, itt hágysz engemet,
s meg kell öntöznöm hûs csöbörrel
a kigyulladó füveket.
1928 tavasza
Tószunnyadó békességgel,
elülõ végtelenséggel
óvja szerelmem, ki adta
s tenyerével megnyugtatta.
Bajocskáimat felejtem,
karddá nõtt bicskám elejtem -
sáppadsz, kiáltó virággal,
és õ dereng, csendes ággal.
Szavad: nem értem, de sürgés.
Szava: nem értem, de zengés.
Nagyon szerethet már engem,
megtür téged is szivemben.
1928 tavasza
Menyasszony-mulásban
szerelmem nõ mogorván,
üres szél a társam,
gyenge szivem sodorván.
Hétszámra hallgatok,
meg se kérdem istenem -
szerelmet mért adott,
hogyha rossz a szerelem.
Ahogy úr lelkemen,
tán már istenkáromlás.
Ez a bús szerelem
szépnek jónak megromlás.
Jércének éles kés,
békés völgynek hóbika,
hímeknek herélés,
gyászlovaknak bóbita.
S nem halhatok én meg,
amig el nem érhetem,
örökös kényének
örökös életem.
1928 tavasza
Csüngõje voltam én Lucámnak
s õ rázott férfi s nõ elõtt.
Fogyó kincsemül, én-mátkámnak,
nem leltem nagyobb szeretõt.
Megpattant, hûvös tûzhelyemhez,
tejecskén nevelt életemhez,
nem leltem másik szenvedõt.
Nagyon kell, most hát Isten óvja,
kis csorba bögréjét, szivem.
Majd féltvén két kezébe fogja,
hisz érte bánattal izen.
Jó volt és rossz volt õ: embernyi,
most nem jó s nem rossz, ám szeretni
ma is lehet még szeliden.
1928 tavasza
Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellõ derûvel,
tavi csókolással.
Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.
1928 tavasza
Lucám, hiába válok tõled,
hiába vágok a mezõnek,
baj mindenütt, mit szörnyû csép hadar,
jobban busít sok búsuló magyar.
Gulyáink, kik még terelõdnek,
üszökszagú szelektül bõgnek
s a görbült, öreg számadó cseléd
sóhajtva tolja hátra süvegét.
Hátát jegenye támogatja,
fáradt az is, de nem mutatja.
Nem búg lombjáért, az jó földbe hullt,
de az egen, hol alszik a borult,
mindegyre keserûbben zörget.
S köröskörül a megvert földek
összemásznak, hogy motoz a setét,
mind nyögve-súgva kéri istenét.
Hijja van a legjobb kalásznak.
Bosszús parasztok nyargalásznak,
sírból jött lelkük dörgés, förgeteg,
rongyos ködmenjük zsíros föllegek.
Egy keserû nép sír belõlem,
hát ne szeress, de ne félj tõlem,
szövetség ez már, nem is szerelem,
a kezedet add és kiáltsd velem:
Orvosunk, szebb jövõnk szaladj hát!
E bús nép ház elõtti padját
letörli: várnak komoly kurucok,
míg pókos lovad mégis bekocog!
1928 tavasza
Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.
Úgy õrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
1928. máj. - jún.
Mártinak
Megõrized-e lángvirágom,
mit kezem szivedre tûz?
Heve: nyaram, s õ nyíló berkem:
gyomnyi fekete tûz.
Volt úgy, hogy nem volt füstgyomocska,
de bokros mennyei jel, -
a pokolvihar a virágzást
tõle tanulta el.
Tõle tanulta s fellegszirma
fodrozva, rengve vonult,
s mint jácintporzók, kihajolván
villámival, lenyult.
Szaggatta, tépte gyomocskámat.
Harmatja jégesõ,
és megborzongva rája rázta,
ki friss-nedvet lesõ.
Most virágpora leheletnyi,
és talán meddõ korom,
mely, ím, reszketve száll hajadra
és gyászfátyolba von.
Szeresd és viseld lángvirágom,
mit kezem szivedre tûz,
forró nyaram õ s csendes berkem:
gyomnyi fekete tûz.
1928. máj. jún.
A gyenge szûz, a patyolat
már utánozza hajadat;
barna, barna,
mintha gyászolni akarna.
A gyász, a gyász is megremeg,
mintázza fején fejedet;
barna, barna,
mintha pirulni akarna.
Örök gyász, örök patyolat
irígyelik a hajadat.
Barna, barna,
mintha vérembe takarna.
1928. máj. - jún.
Tudtam én, hogy itt leszel közel -
erre fordította kõfejét
minden napraforgó és a lég
salátánkat úgy borzolta fel.
Mormolgattam: szoknyád szele ez!
csermely: pipacsbúborral habos,
aranyhalak raja benn a rozs,
illanásuk mosolyodnyi nesz.
Fürdõm vagy te, csengõ italom.
Karod hûs ár, melled kavarog,
fülemben is csupán úgy csobog,
hogyha lélegzel a vállamon.
Zúdulj fogamra! parázsban remeg!
Igyalak én, mert szomjas a halál:
óriási korsó sör a nyár,
habok rajta pufók fellegek.
1928. jún.
Anyám melle tárula feléd, -
erõs valék mint az anyatej
s ajkad közül sírva folyok el,
édes fogad elejté csecsét.
Mért nem ikertestvérem levél?
Összebujnánk télen melegen
s aranymoszatokkal fejeden
kádacskámban velem fürdenél.
Láttam én, míg száradt künn az ing:
tátott szájjal büszkén szendereg,
együtemre ringva két gyerek
s halkan járnak vad szomszédaink.
Óh, magamban vénít az idõ!
Hanyatt esett bogár búja ráz,
kezem-lábam ríva hadonász,
mint viharban ezer rózsatõ.
1928. jún.
Gyöngy a csillag, ugy ragyog,
gyöngyszilánkokként potyog,
mint a szöllõ, fürtösen,
s mint a vizcsepp, hûvösen.
Halovány bár a göröngy,
õ is csámpás barna gyöngy;
a barázdák fölfüzik,
a bús földet diszitik.
Kezed csillag énnekem,
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a sziveden.
Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
egybefogva szíveink.
1928. júl. 6.
A förgeteg fekete vadezüst;
csattogó szivek árnya!
Munkaruhám õ, szivemet hüvös
hajlásaiba zárja!
Õ mennyköves, virágos kalapot
nem is csap más fejébe,
csak annak, aki húzódik fagyott
akác kemény tövébe,
mint én s bár érez vasszuronyokat,
melyek husába vágnak,
behúnyva szemét rétjén szántogat
egy jobb szikû világnak.
Jó förgeteg, szerelmek dörmögõ
nagyatyja, csattos angyal!
Bosszúinas, rajt piszkos kék kötõ,
mennyet letörlõ ronggyal.
Mert ez már nem a régi tétovás,
a vénség tüsszentése -
de helyettünk szakadt káromkodás,
köpés a földre, égre.
Az szülte, mikor rablót orditott
a csõsz, csatakba ülvén,
sárga foga közt kikavarodott,
a kastély ellen dülvén.
Hogy két öklével hadonásza már
az õsz varkocsu jobbágy -
a csordában ha villámkutya jár,
lábába mar a korbács.
Vert-e már téged valaki, vihar?
Ostorral kergetett-e?
Sötét erõdbe bujtál-e, vihar,
úgy mint a szégyenedbe?
Tartalmad vagyunk - robbanás-alak!
Zászlós a dúlók rangján!
Csettintek én! és felszólítalak,
kínzottak hulló hangján -
Te förgeteg, fekete vadezüst,
parasztharag bográcsa,
rotyogó mérget, engem fõzz, nagy üst,
és fordíts a világra!
1928 nyara
Te tûzkazal, mint pernye
úgy röpködök körötted.
Bicegve szállok édes
kunkorgó száraidból.
S hipphopp orrod hegyérõl
mosolygok rád, te drága.
Subába jõ az alkony,
hüvös pipába fogja
fickándó lángjaid, kik
pofoznak jobbra-balra.
Guggolsz már ugye, hékás?
Ládd, lefejti magáról
a bokor piros szoknyád,
mit rádobtál, hogy vélem
nyujtózva szemtelenkedj.
Hát húzd be tüzes szarvad,
feküdj a gyenge fûre.
No majd be is borítom
fehérrel barna szíved.
1928 nyara
Öreg itt minden, a vén vihar
görbe villámra támaszkodva jár,
tüskeszakállu rózsáknak dudál
s velük totyog rossz lábaival.
Öreg minden. A forradalom
dobálni való hegyes köveken
köhögve guggol s csontos keziben
fillér fénylik: legszebbik dalom.
Kezem mért nem átlátszó-öreg,
hogy tapogatván arcom ráncait
ölembe ejtném s aki látna így,
hinné: szemembõl a könny pereg?
Ifjuságom! oltáros korom!
Juj, fickándozó, hüvös hal gyanánt
az alkony hálójába reng a láng
s békanyál lesz meghaló porom.
1928 nyara
Sok gondom közt veled veszõdöm,
bóbiskós szántón mérgelõdöm
s harmatos, dobogó dombokon
szememre húzom a kalapom.
Hosszúkat lépek s keserülvén
legelgetõ borjak közt ülvén
orrocskájuk is téged idéz
s rózsás csülkökkel szivembe lépsz.
Zsákom rádobom a bokorra,
bottal ütök a virágokra,
ordítok, ha szól a billegõ,
a folyóig szenved a mezõ.
Ha kerülsz, ne kerülj el messze,
köténykéd lennék, ne tépj össze,
dalocskád lennék, ne hallgass el,
kenyérkéd leszek, ne taposs el.
1928 nyara
Klárisok a nyakadon,
békafejek a tavon.
Báránygané,
bárányganéj a havon.
Rózsa a holdudvaron,
aranyöv derekadon.
Kenderkötél,
kenderkötél nyakamon.
Szoknyás lábad mozgása
harangnyelvek ingása,
folyóvízben
két jegenye hajlása.
Szoknyás lábad mozgása
harangnyelvek kongása,
folyóvízben
néma lombok hullása.
1928 nyara
Rajzás és nyüzsögés szivemben,
széllé kellene kerekednem,
ablakról ablakra szétfutni
s függönyötökben elaludni.
Jobbkezed csendes órazengés,
balkezed télesti derengés.
Örülök néked ködön át is,
ledobnék érted pacsirtát is.
Arcomat olajtól haraggal
hányszor törültem zsákdarabbal!
és nyálkás kosarakkal jártam.
Engedd, hogy fátokat fölvágjam.
Lábadhoz leülvén, simitsd meg,
hulló hajamat erõsitsd meg,
szülõcském, fillérem aranyja,
mennyezetemnek édesanyja.
Szelid dörgésben, jó harmatban
csurgóra húzott rossz kalapban
nem fogok bolyongni már többé,
ûlök és mosolygok örökké.
1928 nyara [?]
Óh, köd a lelkem, ködben áll
a rózsaszál, a rózsaszál.
Papagáj-hajnal szállt fölötte,
szárnyával hátba is ütötte
és õ mosolygott, a balog
s amikor csendes este volt,
levelén megpihent a hold
és tüskéin a csillagok.
Derengõ rózsa, szomorú,
derekán szalmakoszorú.
Derû, de bú a foglalatja.
Tavaszom, hajnalom lakatja.
Szerelmem atyja! el ne dülj!
Bár reszketésre született,
böködik nagycsontú szelek,
hópelyhek zümmögik körül.
1928. szept. 12.
Mióta elmentél, itt hûvösebb
a sajtár, a tej, a balta nyele,
puffanva hull a hasított fa le
s dermed fehéren, ahogy leesett.
A tompa földön öltözik a szél,
kapkod s kezei meg-megállanak,
leejti keblérõl az ágakat,
dühödten hull a törékeny levél.
Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,
két melled óv meg észak s dél felõl,
a hajnal nyílik hajam fürtjibõl
s a talpamon az alkonyat ragyog!...
Soványan ûlök, nézem, hogy virítsz,
világ, kóró virágja, messziség.
Kék szirmaidban elhamvad az ég.
A nagy szürkület lassan elborít.
1928. szept. 13.
Ördög farába, semmi husába
s harapván Isten fehér hasába,
hajnal-nyelvem a világra öltöm -
lelkem még jó e rossz étkü földön.
Teteje felhõ, mocsok az alja,
az se kóstolja, aki kavarja.
S ha már csak bicska volna ebédem,
akkor is meggyfa volna cselédem.
Csak aki fõzte, énvelem enne,
csak egy csipetnyit nyelvire venne,
fájdalom volna kóstoló nyála,
nálam is lakna sok vacsorára.
Fátyolból varrná törülgetõjét,
csontjából venné kevergetõjét,
elmosó tálja gyermeke lenne,
piros fedõnek ülne szivemre.
1928. okt. 1.
Nyüzsög a boldogság bennem,
a napfény se fér be tõle,
lecsurog szakállam
fonatán a lábaimra.
Kalapom, repülj a mennybe
a kopasz felhõ fejére
ha meg prüsszent lebbenhetsz
a kékorru kaparóra.
Pipacsot szedett a kedves,
belefonta fürtjeimbe -
s ha elalszom köd-ölében
a szirmocskák ringatóznak.
1928. okt. 10.
Fürtöm szöllõkhöz volt hasonló
s most hüvelyében rohadt borsó.
Fekete szemei peregnek,
hulló könnyemmel keverednek.
Óh kínos, szögletes mulásom,
széltörte, fehér hajlongásom!
Koppanó hátam iramlása!
Csonka szerelmem forradása!
Óh égbolt csontos tisztasága -
éhen halottak fagyossága!
Hunyor nélküli nyugalommal!
Tettembe vetett bizalommal!
Gyémántos, hûs heringen élek,
bútoraim az égi fények,
körmeim egyre keményebbek,
de a rózsái fehérebbek.
1928. nov. 16.
Piros hold körül denevérek,
bársony koszorú, bodor féreg.
Malacvilágosság az égen.
Hûvöslõ szalmazsák a réten.
A saláták az estharmatban
borzonganak, kotyognak halkan.
Már-már rikoltva fölrepülnek.
S tollászkodva megint elülnek.
Pokoli tompa puffanások,
puha füveken járkálások.
Szarvasok agancsai hullnak.
Vagy virág után ágak nyúlnak?
Piheg a meggy kicsattant ajka,
még a kórón is, fönnakadva.
S hogy tágul, szûkül gyors ütemre
az egész világ! Mint a melle...
Minden lábához ejti kincsét.
Lábamhoz ess-e, ó szegénység?
Ki terhel majd, gyökig hajolva,
miként ha termésem õ volna?
1928. nov. 16.
Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenõ,
lehellete a lobbant keszkenõ.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetszõ, mint minden látomás.
1928 vége
Hosszú az Úristen,
rövid a szalonna,
nyavalyás a szegény ember,
mintha gazdag volna.
Úgy meggörbül, mintha
réti ösvény volna
s rajt libegnének a lányok
tejért a majorba.
Hosszú és kemény is,
püspököké mégis,
rábízná pedig siralmas
dolgát a szegény is.
Jutna neki kolbász,
asszonyának szoknya -
az ájtatos Úristenhez
vigadozva szokna.
Délszemmel ha néz a
sokútú világra,
a legbajosabb dülõkön
a szegényt találja.
Ha ma sincs, hogy értünk
seregekké lenne,
szegény ember, ha elpusztul,
nem is pihen benne.
1928
Magyar Alföld - gond a dombja;
temploma cövek;
talaja mély aludttej, de benne
hánykolódnak szögletes kövek.
Magyar ember - rongya zászló;
étele a tál:
dudvaszedõ nemzet vagyunk, értünk
mezítláb jön foltozott halál!
Nosza költõ! Holt a holdad;
köldököd kötél;
csettintésed égõ város, tollad
füstölög s egy szál gyufát nem ér!
Ó, kik nõttök felhõt leveledzvén,
bodzás kis fenék -
nézzétek, ím, országúton, némán
vándorolnak ki a jegenyék!
1928
Jóról és rosszról nem gondolkozom,
csak szenvedek én és csak dolgozom.
Csinálok csempét, csavaros hajót,
bánatba rosszat, közönyömbe jót.
Munkámnak nincs se száma, se szeri.
Kedvesem tudja, õ számba veszi.
Õ számba veszi, hisz valamiben.
S ha kérdem, rámnéz s nem mondja, miben.
Ha fa volnék, hát fészket igazán
a varjú is szükségbõl rakna rám.
Ha föld volnék, mit kapás vénje tört,
csicsókás volna az a krumpliföld.
Krumplival is csak úgy volnék teli,
ahogy a munka megköveteli.
Ha víz volnék, hát volnék pocsolya.
Ha tûz volnék, hát volnék hamuja.
S ha én volnék az úr, az úr helyett,
nagyon szeretnének az emberek.
1928
1
Elefánt voltam, jámbor és szegény,
hûvös és bölcs vizeket ittam én,
a dombon álltam s ormányommal ott
megsímogattam a holdat, a napot,
és fölnyujtottam ajkukhoz a fát,
a zöld cincért, a kígyót, a kovát, -
most lelkem: ember - mennyem odavan,
szörnyû fülekkel legyezem magam - -
2
Porszem mászik gyenge harmaton,
lukas nadrágom kézzel takarom,
a kis kanász ríva öleli át
kõvé varázsolt tarka malacát -
zöld füst az ég és lassan elpirul,
csöngess, a csöngés tompa tóra hull,
jéglapba fagyva tejfehér virág,
elvált levélen lebeg a világ - -
3
Totyog, totyog a piócahalász,
bámul, bámul a sovány kanász,
lebeg, lebeg a tó fölött a gém,
gõzöl, gõzöl a friss tehénlepény -
egy fáradt alma függ fejem felett,
a hernyó rágott szívéig szemet,
kinéz hát rajta és mindent belát,
virág volt ez a vers, almavirág - -
4
Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,
lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,
lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,
lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -
a cselédlány könnye a kovászba hull,
ne keress csókot, ez a ház kigyúl,
hazatalálsz még, szedd a lábodat -
füstölgõ szemek világítanak - -
5
Disznó, de akin jáspis a csülök,
fábul faragott istenen ülök,
hejh, bársony gyász, a tejen tünj elõ!
meghalok s mázsás szakállam kinõ
s ha megrándul még bõröm, az egek,
hátamról minden hasamra pereg;
hemzsegnek majd az apró zsírosok,
a csillagok, kis fehér kukacok - -
6
Ragyog a zöld gyík, sorsom keresi,
zörget a búza: magvát kiveti,
rámnéz a tó, ha belé kõ esett
s a sírók sóhajtotta fellegek,
a háborúkkal hívott hajnalok,
ugró napok és rezgõ csillagok
körülkóvályogják nyugodt fejem -
világizzása hõmérsékletem - -
7
A küszöbön a vashabú vödör, -
szeresd a lányt, ki meztéláb söpör,
a szennyes lé lapulva árad el,
tajtékja fölgyûrt karján szárad el -
én is bádoghabokba horpadok,
de kélnek csengõ és szabad habok
s végigcsattognak tengerek lován
a lépcsõházak villogó fogán - -
8
Borostyánkõbe fagy be az ügyész,
fekete frakkban guggolva kinéz,
meredten nézi, hogy mi féltve föd,
cirógat, áld a fény, a szél, a köd,
befut a rózsa, amint rothadok,
pihévé szednek hûvös kócsagok
és õszi esték melege leszek,
hogy ne ludbõrzzenek az öregek - -
9
Barátommal egy ágyban lakom,
nem is lesz hervadó liliomom,
nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam,
ölni szeretnék, mint mindannyian
s míg gõggel fortyog a bab és sziszeg,
fõzelékszínû szemmel nézitek,
hogy széles ajkam lázba rezgve ring
s fecskék etetnek bogárral megint - -
10
Szakállam sercenj, reccsenj, kunkorodj,
boronaként a vetésen vonódj -
az ég fölött, mint lent a fellegek,
egy cirógatás gazdátlan lebeg
s e hûvös varázs húzva, szeliden,
szakállamon majd egykor megpihen
s vörös fonatján bütykömig csorog
jó ízzel-gõzzel, mint a gyógyborok - -
11
Huszonhárom király sétál,
jáspiskorona fejükben,
sárga dinnyét edegélnek,
új hold süt a balkezükben.
Huszonhárom kölyök császkál,
csámpás sityak a fejükben,
görögdinnyét szürcsölõznek,
új nap lángol jobbkezükben.
12
Az eltaposott orrú fekete,
a sárga, kinek kékebb az ege,
a rézbõrû, kin megfagyott a vér
és a lidércként rugódzó fehér -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
1928
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
