1916-1921
2006.10.06. 11:10
1.sõ strófa
De szeretnék gazdag lenni, Egyszer libasültet enni, Jó ruhába járni kelni, S öt forintér kuglert venni.
2. strófa
Mig a cukrot szopogatnám, Új ruhámat mutogatnám, Dicsekednék fûnek fának, Mi jó dolga van Attilának.
1916-1918 (?)
Az érc-oroszlán üstökét csóválva riadtan reng a halál-színpadon. A Halál lesi, tárt karokkal várja, hogy Úr legyen a sápadt arcokon.
Tenyérnyi hely s a vigyorgó, kapzsi Vég orcájába sápad belé arcod. Alattad a Rém, felül büntetõ Ég - gyáva Ember! - Neked üzen harcot.
A Hold is kacag a nagy gyávaságon és a Tisza lassan bugyborékol. S csak ott tör ki a szó a néma ajkon, hol már biztos-távol vagy a hídtól.
1920
Homály borult az erdõre, A csend susog ki belõle. Denevér száll, szól a kuvik, Lassan a hold elõbuvik.
Idõ múlik, felhõk jõnek, Egyenesen az erdõnek. Ott megállnak, némán várnak: Áldást adnak a határnak.
Majd legyõzi õket a hold: Tolvaj éjbe fénykévét told. De lassanként sápad fénye: Futtatja a nap fölénye.
Tülköl a gyár, szól a madár: "Talpon legyen mindenki már!" Hol van az éj? A multé lett: Ujra itt van, él az élet.
1921. febr. 20.
Összetört szívem bús kesergõje Csókot kért tõled, néma halott, Szunnyadsz te régen, nem hallsz felõle, Boldogan virulsz, ahol vagy, ott.
Oh! ha leszállnál a magas égbõl S lelkem akarnád vídítani, Könnyem, mely most hull sûrûn szemembõl, Nem volna tovább mért ontani.
Vagy ragadjál ki, hõ szerelmeddel Földi posványság csápjaibul, Várlak epedve, kedvesem! jöjj el! Szánd meg a könnyem, mely egyre hull.
Összetört szívem bús kesergõje Csókot kér tõled, néma halott. Nem szeretsz már te, nem hallsz felõle, Nem kellesz nékem, oh! átkozott!
1921. márc. 28.
A szív érez, a szem kutat, Szép lány szerelméhez utat. A szív dobog, a szív sóhajt Ha a lány távol nincsen, A szem ellesi az óhajt: - Mit kívánsz édes kincsem?
Ha eltûnik a szerelem, A szív kérdi: - Mi lesz velem? Önzõ szív! magára gondol S csakhamar életre kel. S nem gyötrõdik semmi gondtól, Hisz gond nélkül válik el.
A szem, ha nincs vis-a-vis-ja, Rejtett kincsét elõhíjja, S mosogatja gyötört lényét, De ez már mit sem segít, Vissza nem kapja a fényét, Ha elsírta könnyeit.
1921. márc. 29.
Arany hajad, mint a nap sugára Vet fénykévét ruhácskád fodrára. Reng ruhádban a karcsú termeted: Rózsaszálon a gyémánt permeteg.
Szemed a mély tenger csillogása, Égen földön nincs, nem akad mása. Ha engem látsz, lecsukod csendesen, Sugaráért od'adnám életem!
Lelked nyájas holdsugár az éjben, Ringatózik mély tenger ölében. Óh! elõlem felhõk takarják el! S ha várok rá... eltünik - a nap kel.
Szíved? Óh! a szíved nem találom, Ez az én bús, szomorú halálom. Széttörnélek! - de kezemen bilincs: Meghalok érted, mert szíved az nincs.
1921. ápr. 10.
Amióta megláttalak, Szebben süt a nap le rám És azóta százszor szebben Dalol a kis csalogány. Csak a piros ajkad néma S mosoly rajta nem fakad, Saját magam árnya vagyok, Hisz csókolnom nem szabad.
Amióta megláttalak, Illatosabb a mezõ És azóta tövis nélkül Áll a büszke rózsatõ. Csak a lelked lett fagyosabb, Csak a szíved lett büszke, S szerelmemtõl lobbant lángra A kétségb'esés üszke.
Amióta megláttalak, Örök tavasz ég virul És azóta kis madarat Kis leány nem tart rabul. Csak te tartasz foglyul engem S csak a szívem csupa seb; A neveddel ajkaimon Halok meg! - úgy édesebb.
1921. ápr. 11.
Csókolj, csókolj utóljára, Fehér karoddal ölelj át, 'sz elmegyek már nemsokára S szerelmed életem ára, Csókolj, csókolj és ölelj hát.
Már nem csókol! Nincs, nincs sehol Én eljöttem, - õ - maradott. Hûtlen-e már? Jaj! mást csókol! Érzem, más ki néki bókol, Más visz néki szép virágot.
Úgy kinlódom! Nappal, éjjel Csak mindig reá gondolok: Vaj' kit csókol most õ kéjjel, Szembe szállva reményemmel, Hisz tõle oly távol vagyok!
Itt van a boldog pillanat: Hozzá, haza repülhetek! Oly lassan halad a vonat, Oly gyorsan tûnik le a nap! Viszontlátom-e õt? Egek?!
Hála Isten! Honn vagyok már! Szívem pattanásig feszül S azt dobogja: Tán nem is vár! Csönd fogad, az óra is áll S szemembe egy porszem repül.
Csókolok egy hideg kezet, Zokogástól reszket vállam: Azt hittem: hûtlen, rászedett, Pedig csak engem szeretett S szive repedt meg utánam.
1921. ápr. 11.
Vas-öltönyben elõttem áll A szomorú, néma halál. Hideg csókja Nem izgatja Sóhajtó kebelem.
Dörrenés s nem él az élet, Futó ábránd, a multé lett. Nem marasztja, Már eladta Hevítõ szerelem.
Elõttem áll s torkon ragad! - Életmentõ hát nem akad? - Tovább nem vár, S én? - megyek már Siratva életem.
1921. ápr. 11.
Szeretném, ha vadalmafa lennék! Terebélyes vadalmafa; S hogy testembõl jóllakhatna Minden éhezõ kis gyermek Árnyaimmal betakarva.
Szeretném, ha vadalmafa lennék S minden egyes árva gyermek, Ha keserû könnye pereg, Felkeresné s könnyeivel Öntözné meg a tövemet.
Szeretném, ha vadalmafa lennék, Mi ha majd egykor kiszárad És a tél apó kivágat, Lángjaival felszárítná Könnyeit a bús árváknak.
S ha csakugyan vadalmafa lennék, Volna öröm a földön és Sehol semmi bú, szenvedés S a mosolygó fejeket nem Bántaná az elköltözés.
1921. ápr. 12.
Az elmultba szemem tétován tekint Egy percre csak! Üldözi a jelen, Nem pihenhet régi emlékeken, Unos untalan visszatér megint.
A jelen, oh! a jelen mindig bántott, Amerre én, mindig arra haladt, Tövisekkel hinté bé az utamat S elvett tõlem reményt, boldogságot.
Nem veheté el, bár kínzott nagyon - Történik minden, ahogy írva vagyon - Nem veheté el, nem, a jövõt tõlem.
Tövises úton segít a jövendõ; Jövõben dicsõül meg a szenvedõ; Jövõ mutatja az utat elõttem!
1921. ápr. 15.
Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak? És ahol szeretnek, és csak reám várnak, És csak reám várnak.
Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra? Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra, Fénylõ csillagokra.
Merre nincs csillagfény - arra fogok menni, Ott fognak igazán engemet szeretni, Igazán szeretni.
1921. szept. 24.
Ülünk egymás mellett a padon. Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon. Õ nem szól hozzám, és én se szólok néki. - Mért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni? - Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme, Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke, A lelke-szerelme csupán értem ég, S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
1921. szept. 24.
Egyedül fogok én állni a világon. Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.
Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon, Aki szenvedésben csókot csókra adjon.
Csókot csókra adjon s aki hû, nem álnok, Aki büszke arra, hogy mellette állok.
Aki míg én alszom õrködik könnyezve, És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve.
Aki szeret engem, aki meghal értem S még akkor is szeret örök-visszatérten.
S nem fog borulni le rám senkise sírva, Ha majd távozom az örök-néma sírba.
1921. szept. 24.
Szeretném felverni lelkem dalával A szomorúk szivét, a világot. Most megbocsátok annak is, Aki bántott.
Szeretném a keblemre ölelni az Életért kûzdõ, fájó rabot. Szeretném feltámasztani, Aki halott.
Szeretném, hogyha lassabban forogna És végre megállna a nagy kerék. De a legjobban szeretném, Ha szeretnék.
És szeretnék alkotni csodásat és Ezer gyönyörût, szépet meg nagyot S aztán meghalni: Mert én a Mámor vagyok.
1921. szept. 24.
És akkor zuhogott, csattogott, villámlott S akkor kerültem messze szobámat És akkor õrjöngtem, szidtam a világot S akkor tiport legjobban a Bánat.
S akkor imádkoztam, követeltem, kértem És akkor sírtam szívbõl igazán S akkor bánó szívvel meggyóntam, megtértem, Mert akkor halt meg egy lány, egy leány.
1921. szept. 24.
Végtelen óta folynak a percek, Végtelen óta folynak a könnyek - Harsog a tenger, árad a tenger És jaj! utánok még többen jönnek.
Ezer forrás sír végeszakadlan És jaj, az anyja úgy szereti! Harsog a tenger, árad a tenger, Fáradt a lelkem, ölelgeti.
Folynak a könnyek, folynak a percek, Nem tudni: Hová? Merre? Mivégre? Harsog a tenger, árad a tenger - Eltünik egyszer a Semmiségbe.
1921. okt. 31.
Rengõ csoda Tenger! Fonjad körül bánó dalaiddal Élet után vágyó lelkemet. Tépd ki szívem kérges rejtekébõl Tompa dalok árnyékéletét. Mert gyáva az ember. Nem mérkõzik titkos hatalmaddal: - Ha rám borul a sötét - eltemet. Pártos harcon elsorvaszt, elöl; S csak fenyeget, de nem jõ a Vég.
1921. okt. 31.
Ha könny csorog, Ha kebel sír, Ha jaj hallik, Ha ég dörren, Föld kerekén Akármerre: Az én könnyem, Az én keblem, Az én jajom, Büntetésem: Föld kerekén Akármerre Járok, mindig Csorg a könnyem, Sír a keblem, Jajom hallik, Az ég dörren - Átkozott fej Az én fejem - Átkozott fej Te fölötted.
1921. okt. 31.
Tele vágyakkal zokog a lelkem Szeretõ szívre sohase leltem, Zokog a lelkem.
Keresek Valakit s nem tudom, ki az? A percek robognak, tûnik a Tavasz S nem tudom, ki az.
Csüggedõ szívvel loholok egyre, Keresek valakit a Végtelenbe, Loholok egyre.
Könnyim csorognak - majd kiapadnak: Vágyak magukkal messzebb ragadnak - Majd kiapadnak!
Búsan magamnak akkor megállok, Szemem csukódik, semmitse látok - Akkor megállok.
Lelkem elröppen a Végtelenbe, Tovább nem vágyom arra az egyre, A Végtelenbe.
1921. okt. 31.
Be jó az éjben bátoran menni, Be jó az éjben egyedül lenni; Bús tavaszi éjjel S borusan járni szerte-széjjel.
Ha a Hold szunnyad, szellõ se rebben, Virágok nyitnak elfeledetten, Tüzes, tüskés rózsák, Ölelik a Föld takaróját.
Elhaló hárfák titkos zenéje (Ez éj a Ielkem örökös éje) Hûs tavaszi éjjel Sirat Valakit bús szeszéllyel.
Messze vidéken - ismerõs tájon Éjjel bolyongok. - Senki se szánjon! Hisz ez az én kertem S bünhödnöm kell, mert nagyot mertem.
Belépni mertem, szétnézni benne: Kóborgó Vágyam ha nyugtot lelne! Szelid, csöndes éjjel. S bolyongok benne szerte-széjjel.
1921. nov. 26.
A földön semmi nem örök... A fákon árnyak nõnek este, A félhomály is nyöszörög.
Eloszlik a Gond barna teste, (A zsíros földbe rothadunk) S ki egykor óhajunkat leste
- Ó, puszta szív, borus agyunk! - Már könnyezõ szem, búcsut intett. Mi mindent, mindent elhagyunk
És minden, minden elhagy minket, A szó, kisértés, dölyf s a vér És visszasírjuk könnyeinket,
Mely már az Óceánba ér. És csak hiába, nem jõ vissza, De jön helyette téli Dér,
Ki sóhajunkat is fölissza. Már aztán csendesek vagyunk - A téli álom dermedt, tiszta,
De senkit nem csókolhatunk. Virágot hullat el a bodza S majd egy csomóba rothadunk.
S rég hallgat a hõs méla kobza. A vágyam még ma dübörög És holnap vesztemet okozza.
A földön semmi nem örök: A hernyó hull és a madár is S az évszázad föl nem hörög.
1921. nov. 26.
A szívem hoztam el. Csinálj vele Amit akarsz. Én nem tudok mást tenni És nem fáj nekem semmi, semmi, semmi, Csak a karom, mert nem öleltelek.
Oly fényes az még, mint uj lakkcipõ És lábod biggyedt vonalára szabták, De ruganyos, mint fürge gummi-lapdák És mint a spongya, mely tengerbe' nõ.
Két fájó karral nyujtom mostan néked És fáradt barna szóval arra kérlek: Ha eltiporsz is füvet, harmatost,
Ha elkopott a lakktopánka egyszer S ki megfoltozza, nem terem oly mester, Az uccasárba akkor se taposd.
1921
|