|
1923
2006.10.06. 11:15
Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyû gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.
Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
1923. jan. 1.
1923. jan.
Dacos, vad erdõ sûrû nagy hajam.
Már meggyötörte asszonyujj viharja,
Forró száj baglya néha megzavarja.
Alatta zúg a gondolatfolyam.
Milyen mély medrû, nem tudom, de mély.
Hitek szirtjét bús iszapjába mossa,
Nagy homlokom a Vaskapu-szorossa,
Hol rég utat vágott a szenvedély.
Zord partján - csókhíd szépen szökne itt,
Melyen portyázni víg asszony-tatár megy -
Örök-zsibongó, vijjogó madárhegy:
Sötét gond rakja barna fészkeit.
Szivemben vágyhegylánc, jaj-kráteres;
Még forró, fülledt nyár vonaglik völgyén
S dermedt, havas csúcsán "Ember"-t üvöltvén
Egy õrült lélek máglyákat keres!
1923. jan. 5.
Ó messzi, messzi két szép Asszonyok!
Egy asszony s egy leány szivembe verten.
Mig értük tornáz ifju, büszke lelkem,
Vágyam közöttük gyáván kóborog.
És jaj a Végzet átkozott-konok,
Duhaj mámort csihol sötét szememben
S dús, ölelõ-nagy ágyu véreremben
Értük lihegnek megváltó borok.
A lány: Õs, termõ, naphajú mezõ,
Az Élet vár szent méhében magokra
S úgy szól szava, mint hallgatag habokra
Ha lágyan símul esti evezõ.
Az asszony: Város, bûnös elveszés,
Rejtelmes és meleg homály, hol bongva
Búg esteórát vágyak titka, tornya
S forró polippá ájul át a kéz.
Két tulsó part. Közöttük égtem annyit
S csókolja most is nagy szivem a Bor.
Mint szép, tünõ nap bánata mikor
Fáradt folyón sötéten átaranylik.
1923. jan. elején
Bús fejetekbe ûzve jöttem.
Menykövek cívódtak fölöttem.
Láttam két nagy szemet, bogárzót;
A szép leánynak szóltam pár szót.
Tán szóltam néki. Meg sem bántam.
Én soha semmit meg nem bántam.
Nincs tartozásom: Mind adó volt,
Mellyel a világ szûken hódolt.
Abból se maradt semmi másnap.
S panasz se kell, azt adja másnak!
Hogy panaszkodtam néha mégis?
Hát szennyes néha még az ég is!
Átéltem már tizennyolc évet
S láttam, mit ér az emberélet.
Nem tarthat mások akaratja,
Én elmegyek, ha kedvem tartja.
Szeretsz? Ne menjek?... Vérre lestél,
Ó, kínban gyönyörködõ testvér!
1923. jan. 8. / 1924. dec.
Istenem, adj két megvakult szemet,
Imás ajkat, ki térden emleget,
Lelket, ki tudja, tenni bírsz csodát
S agyat, ki nálam sokkal ostobább.
Ó, rettentõ Isten, nagy vagy, ha vagy,
Gyötrött testemmel bár pokolnak adj,
De másikat küldj - méltó-nagy kinom,
De, ó Uram, tovább én nem birom.
Küldj másikat, kinek meleg szavát
Bölcsõn susogják boldog, szép anyák,
Kiért a föld fáklyás örömre gyúl
S kinél hitványabb még a pénzes úr.
Ki nem gyûlölné pénzéhségüket,
Ki nem bánná, hogy minden szív süket,
Kit meg nem indit asszony és nyomor.
S mosolygó arca ne legyen komor.
Ó, válts föl, Isten, végre engemet
S a pénz miatt ájult nagy lelkemet,
Szédült idõd forró lehelletét,
Hideg halálsohajtás fujja szét!
1923. jan. 9.
Anyám, ki már a messzi végtelen vagy
S nem gyötrõdöl, hogy nincs kenyér megint,
Nem sáppadsz el, ha szûkös este int,
Hogy kis rikkancs fiad vérébe jajgat.
Anyám, ki már a néma végtelen vagy
S borús szemed fiadra nem tekint,
Ó meg ne lásd az ólom-öklü Kínt -
Miatta zúg e tört, betegre vert agy.
Anyám, falatkenyért sem ér az élet!
De nagy hitem van s szép jövõnek élek:
Ne orditson pénzért gyerektorok
S tudjon zokogni anyja temetésén.
S ne rúgjon még az Ember szenvedésén
A Pénz.
1923. jan. 19.
Ki gyáván várja a halált,
Magába zárja azt a föld,
Midõn a száj lilára vált
S két szeme rémületre tört.
Annak nem nyitja a titok
Bordó, nehéz, nagy függönyét,
Csak aki bátran állitott
Elébe s büszkén tépi szét.
Ó nagy, ki bátran odaállt,
Hol búg a néma sejtelem
S szolgáját hívja, a halált,
Alázattal ki megjelen.
Minden liliom illata
Hûlõ, meleg szivén libeg.
Ó szent, ki bátran, át, oda,
Ifjú lélekkel halni megy!
1923. jan. 23. / 1924. dec.
Falvát megõrült népe lerombolá,
Házunk az nincs, fél fal, ha mi megmaradt,
Gonosz Tél van s e kis családnak
Tûze, Petõfi - az Eszme: hol van?
* * *
Petõfi Sándor, Tégedet ünnepel
A jajgató nép s a süket Elnyomás,
De nagy lelked tüzét, az Eszmét,
Cifra, hideg lobogás takarja.
Ó, ünnepelvén, mélyre temetnek el!
Petõfi Sándor, ámde azért nyugodj:
Az Eszme ég az elnyomottak
Büszke szivében örök dalodra.
És égni fog, mert nagy hitem ójja meg:
Világszabadság! - így köszönök, Vezér,
S örömtelen tizennyolc évem
Szent lobogója elõdbe hajlik.
1923. jan. 23.
Hiába gyúl ki nagy szemedbe máglya,
Csókos kín ajkamat hiába rágja
S ölelni vágyás: többet akarok.
Husodba forróság lohol lihegve,
Ruhád letépve szállna mély egekbe
S aztán? mi van még? - Többet akarok!
Mint csecsemõ, kit gonosz, céda anyja
Kemencére vetett, mely összemarja,
Vágyban vonagló szép szivem olyan.
Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!
Hogy folyna eggyé vérem és a véred,
Mint szélvész ültén két fáradt folyam.
Egy lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne
És semmisülne át a végtelenbe
S betelt egy-test, mely többé nem akar.
Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat.
Mint eggyé lesz a szellõ és az illat,
Ha már sunyít a romboló Vihar.
1923. jan. végén
Ajkam hiába is haraptad,
Lehámlik róla már a bõr.
S emlékemen se csókol ajkad,
Csak úgy piroslik messzirõl.
Csak úgy piroslik messzirõl, mint
Lámpás sötét mezõbe lenn,
Hol már nincsen nap és idõ sincs,
Fölötte néma végtelen.
S a lámpás zárt üvegje koppan,
Rászáll nehány szép éjbogár,
Rászáll, futos, lehull halottan:
A lángra mind halott-sovár.
S a lámpás ég piros szinében,
Fölötte hûvös szél suhan,
A Távol száll a véren, éren
És szívem megremeg busan.
Ajkad nekem csak úgy piroslik,
Mint messzi vágy fájó sziven.
Tört színe nem vakít, nem oszlik,
Csak ring a bánat mélyiben.
1923. jan. végén
Halkan hörög végsõt a lámpa
S a nagy halál apáca-lánya,
Sötét királylány jõ szobámba.
Hideg szemét szemembe oltja,
Csöndet simít bús homlokomra,
Nem érzi, gödre mily goromba.
Nem kérdi, szürke-é a vágyam,
Nem nézi, mily kopott az ágyam,
Csak átölel a csöndbe lágyan.
Pompát csókol szûz gondolatra
És megcsókolja, bármi gyatra.
Rokkant gyereklelkem ringatja.
Sötét haja szobámra bomlik
S miken komorság, köd borong itt,
Most megszépülnek ócska holmik.
És én kibontanám a vérem,
Ha hívna atyjához fehéren:
Várlak, fiacskám, régen, régen.
Hiába várom, hangja nincsen,
Mely ama palotába intsen,
Hol rég csüggök titok-kilincsen.
Egy eszelõs öreg motyog csak,
Az essõ s mindenütt kopogtat:
Halottak vagytok, csúf halottak.
1923. febr. 10.
1
Minek magunkat lassan ölni?
Nem jobb egyszerre megdögölni?
Mint rokkant lábbal tántorogva,
Vizes, vak szemmel csillagokba,
Rossz, messzi csillagokba nézni
S régi dicsõséget idézni,
Idézni mind, mi õsi, ódon.
Hogy hátha mégiscsak megszánna
Az Úristen valami módon.
Minek magunkat lassan ölni?
Gonoszság helyett búza nõl ki
Az égrõl földbe hullt szivünkön;
De igaz, nótás, füttyös másnak.
Magyar, köszönj az elmulásnak,
Nincs mit kereskedj már e tájon,
Akad legény, ki ideálljon
S ásóját vígan földbeszúrja!
Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni?
Hisz életünk úgyiscsak talmi
S nem is nagyon kell már akarni,
Akaródik ez nélküled,
Agyadban bár égõ hodályba zárt
Riadt baromként bõg a rémület.
1923. febr. 15.
2
Bezárva okos õrültek közé,
Szenvedünk, mint az eldugott kenyér.
Rab szíveink örök szerelmese,
A nagy világ minket hiába hív!
Ó nagy világ, csak érted éltünk eddig,
Száguldó, forró ménesek után
A barna földek múló dobaját
Szívünk teérted dobogta tovább
És mozdonyaink szálló dübörgése
Feléd lengeti most is lelkeinket!
S a nyomorultak, õk, akik miatt
Temetõnek is kicsi lett világunk,
Még õk biztatnak, hogy a pusztulást
Hõs bátorsággal s daccal kell kibirnunk!
Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?
Ó be kicsi az õ piszkos vágyuk!
Alig látszik, hogy fájdalmunkra csöppent.
Sikoltani!
Ha levegõtlen vihar a jajunk,
Akkor is csak
Sikoltani!
Hogy minden búzatábla kiperegjen.
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nekünk nyisson ajtót a reménység!
1924 vége
A sírás nekem nem kenyerem.
Az Úr megverte kushadt fajtám -
Most nekilátok s én verem.
Talán az Ima sáppad ajkán,
Ha az Üvöltés ott terem.
S ha föl nem üvölt hulla-fajtám,
Addig verem, mig szétverem.
1923. febr. 17.
Asszonyra várok, aki vággyal telve
Most szép, forró kezével
Hajamba túrna s nagyon megölelne.
Asszony. S villogna bõre a homályba,
Mint ez a szoborasszony,
Kire félénken hull a holdvilága.
Asszony, kinek oly megadó az ajka,
Mint ez a szoborasszony,
Ki szép kõtestét félénk holdnak adja.
Nem is tudom: ki. Szent és messzi asszony.
Egy áldott száj, ki számra
Mohó polipként s forrón rátapadjon.
Súlyos parfõmje fojtogatva szállna
És megremegne szívem,
Mint szellõtõl meging dús, déli pálma.
S ha megkérném, a szobor mellé állna -
Ó, forró, szép szobor, kin
A holdvilág is tüzes csókká válna!
Szobor, egy élõ asszony állna melléd!...
Szobor, hideg s én mégis
Megcsókolom most fényes, büszke mellét.
1923. febr. 19.
Mint vad, részeg legény, kit mámorában
templomba visznek ördöngös borok
s kurjongatván a Szûzhöz ott galádan,
felé ölelni vágyva kujtorog,
hogy megremeg a Gyermek is karjában,
midõn a szeme véresen forog -
hogy távol vagy, ilyennek látom vágyam,
így motyog feléd és így tántorog.
Madonna-lélek, ó, azért ne vess meg,
hisz engemet, halálra, már keresnek
a bánatok, mint bõsz tömeg, ha lát
szentségtörést, vad bosszuért kiált.
Tudom, hogy engem durván megköveznek.
Csak te megadd a Szûz bocsánatát.
1923. febr. 23. / 1934
Nagy szívembõl a keserûség torka
Haló tüdõbetegként fölhörög:
No, valaki itt szép rakásra hordta
A szenvedést - s ez élet? és örök?
Igen, csak menni s üreges sebünket
Kitátva hagyni, lepje csak a por
S Istent keresni: Nagy Bírót, ki büntet
S bús keresõt ki anyaként apol
S az égre fölhörögni, nem találván,
És szitkozódni - hátha észre vesz
S tovább loholni elrugottan, árván,
Mert Ismeretlenünknek tetszik ez!
Bajnok-futók roppant, õrült arénán,
Hol mindenképp csak vesztes lehetünk
S Cézárunkhoz még esdekelni bénán,
Mert intésétõl függ az életünk!
Éhessen bõgni és amit ha bántott,
Nem bántott így a Mammon ökle sem:
Rossz mellünk verve sírni miatyánkot,
Amíg mosolyg az Úr csak csendesen.
Ó szörnyü Úr, kit ember sohse látott,
Nem görnyedek már több litániát,
Robbanjon össze százezer világod,
Nem lesz itt úgyse boldogabb világ!
1923. febr. 23.
Mint holt leánynak õrült szeretõje,
Ki este, hogyha gyúlnak csillagok
És fényük búsan, szomorún lobog,
Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedõje
A holt leánynak sápadtan fehérlik,
Búskomoran, hallgatva állanak;
Mint jegenyék, ha már leszáll a Nap,
Sötét csucsukra hintve égi fényit,
Haldoklóként, ki utolsót lehel még,
Melyben szép lelke rejtve szétoson -
Ki este surran álmos utsoron,
Hóna alatt biborló, hímes kelmék
S belopózván félénk, nyikorgó ajtón,
Halkan könyez csöndes, fehér szobán;
Holtan hallgat csöndes, fehér leány
S künn ifju vágyak sírnak fel sohajtón.
Búját a borzalom, miként nagy, éji
Bagoly a szárcsát, úgy rebbenti meg.
De megcsókolja forrón hóhideg
Ajkát a holtnak, aztán elmetéli
Nyakát, fehér nyakát s vörös selyembe
Burkolva szép fejét, szökik haza
S habár a hús a csontokon laza
S már foszladoz, csak õrzi, õrzi egyre.
Ugy õrzi lelkem is te képedet,
A távoltól megóva, itt, szivemben.
De az nem oszlik: Bánatmûteremben,
Ahol a szobrász sírva ténfereg,
Tört szobrokat szórván az éjbe szét -
Ott hallgat emléked halotti maszkja
S elõtte, ami szóra nem fakasztja,
A szerelem pirosló mécse ég.
1923. febr. 29.
Espersit Cacának
1
Valaki másnak kéne mostan jönni,
Ki nálam mégis szebben tud köszönni,
Ki nem dadog, látván szépségedet:
Bátor, bolondos, lelkes nagy-gyerek.
Ki így köszönne: "Szépség, bárhová lépsz,
Neked lobog fel mindenütt a lángész
S mint ó remekmûvet, mely isteni,
Úgy megcsudál az alkotó zseni.
Ki trónusán a Nemlátottat várja,
Hódol neked mûvészek büszke álma,
Pedig halkan szólsz s mégis általa
Ledõl a közöny Jerichó-fala!..."
Igen, tán így, de szebben, lelkesebben,
Mint tûzimádónak vak rengetegben
Áldó hozsánna zengne ajkirúl,
Ha körülötte az erdõ kigyúl.
S én nem birom, bocsáss meg szép Valóság!
Csak lelkem tép még egy utolsó rózsát
S mint bánatkertész kis örömvizét,
Szirmát elõdbe halkan hinti szét.
2
Mint vércsevágy a röpke vadgalambot,
Úgy ûzöm a félénk szépséget én.
Mert búfelhõs lelkem sötét egén
Valaki szeme fényeket zuhantott
S hallgatva várja most a méltó hangot,
Tudom, ki áldva csügg dicséretén.
S én szétmarcangolom, ha meglelém,
Mint vércsevágy a röpke vadgalambot.
S mely szárnyát fáradtan vonszolja, földön,
Mint ázott és beteg madár vergõdöm,
Nem tudván méltón szólni szépségednek.
S várom remegve, mosolyogjon kedved,
Mert jó, ha vergõdésemen mulat:
Csak vergõdés a méltó hódolat.
1923. márc. 1.
Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok,
Hol asszonykéz hiányán magasra nõtt a dudva,
A fojtó keserûség, de szûzi illatot
Ont közte sok dus szépség, virág, elrejtve, dugva.
Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok.
Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba,
Életvágyam hullája, kit a könyörtelen
Pogány népség hagyott, hogy pusztuljon éhen hullva.
Most véres-rõt avart szór vad-lombos szerelem:
Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba.
Templom szivem, de senki nem törõdik velem,
Aranybálványt tömjénez, Igazságként, eretnek,
Fáradt harangozója pedig a kötelen
Feszûl, riadt agyam, ha Szabadságot temetnek.
Templom szivem, de senki nem törõdik velem.
Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg,
Ha fehér papja, lelkem, igét mormol maga
S köré poklos, rongyos, de szûz vágyak seregelnek
S álom-imájuk lebben s harsan zsoltár szava.
Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg.
A zsoltár, hullaszag s a virágok illata
Az Igazság felé száll (Nem holdaz ragyogósdit:
Komor szentélyt hiában az Úr nem állata)
A végtelenbe száll és nagy egybe csókolódik
A zsoltár, hullaszag s a virágok illata.
1923. márc. 10.
Versem komor, félelmes bajtárs,
A jaj-mezõn, ha nagy a zajgás
Lábai vígadozva jönnek,
Mint Noé végén vízözönnek.
Súlyátul görnyed gyáva szív:
Sarkát keményen odanyomja,
Kegyelmet pallósára hív
S botor fülekhez nincs pardonja.
Ilyen legénnyel bizakodván
Gyõztesen állok minden tornán,
A senkiket hadakba lássam:
Megvédjük egymást én s bajtársam.
Bátor. De félek egytül én:
Ha szálló pihe napsugárban,
Csak, versem nagy szemed tüzén.
Meg kell tagadni bús bajtársam.
1923. márc. 11.
Piros labdámat föl-fölhajigálom,
Most néked játszom, néked egyedül.
Által a halk, mosolyos violákon,
Szépséged kastélyablakán belül,
Ó nézd a labdát, álom-égbe szállón
Nem napsugáron, szemeden hevül
Szép fénye, mint esõ után a márvány
Szüz tórul visszacsillan a szivárvány.
Ó nézd a labdát, hogy suhan zuhanva,
Mily fürgén szökken mindig újra fel!
Hajolj ki, hogy mosolyvirágid hamva
Libbenjen véle égi útra el,
Nevess, nevess, hogy száll s hull víg iramba,
Mig suhanása halkan énekel,
Nevess s ne tudd, hogy majd szétszaggatom már
Gyötört szivem virágos ablakodnál.
Nem kérem, hogy virágid fõmre fonjad,
Csak mosolyogj ó, csak tovább ne menj,
Mert nagy, bús kedvem szürke verssé fonnyad:
Angyal nekûl mit érhet még a menny?!
Mert istene leszel bár bánatomnak,
Borba vetem sebekre mart szivem:
Ragadja vad folyója tépett labdám,
Mig sírok, játékot s szemet siratván.
1923. márc. 12.
Képedet halk ritmusok õsi habján
hadd viszem csak, szép, kicsi lány, magammal.
Ismeretlen, messzi vizek hulláma,
halld, idemormol.
Libbenõ, lágy árnyad az ár locsolja -
csolnakom ring, szállna az útra máris!
Ó, hiszen vár engem a messzi szépség
szûz kikötõje!
Jöjj velem hát, - szebb legyen égi partja
s büszke várát nagy szemed enyhe fényén
símogatván, tégye barátosabbá
ifjui kellem!
Jöjj, utunkon majd gyönyörû szivárvány
színü álmom fárosza gyúl, ha este
fölsuhanván vágyim, utánad úsznak
s csillog ezüstjük!
Jöjj velem, mert nélküled is megyek már!
Eh, mit is vársz - jössz-e, vagy elragadlak -
akarásom nem töröm össze lányos
ostobaságon!
1923. márc. 13. / 1934
Mintha szerelmes béka
Dús, fülledt nyári réten
Lassan, pihegve mászna
Szép, szûzi tó fele,
Mohón reszketve ajkam
Úgy kúszik selymesében
Mélyillatú hajadnak
Fehér válladra le.
A szemed ne emeld föl,
Életberántó fénye
Zavarná most a szívem,
Ki rõt vágyam tüzén,
Magagyújtotta máglyán
Ma lelkesen elégne:
Õrjöngõ tûzimádó
Módján szédült legény.
Ó, hadd ölellek által,
Mint ritka aranyércet
Olvasztók forrósága,
Te, csókok ércere!
Vakult szemeknek ég itt
Ezerfárosznyi végzet,
Én éber toronyõröm
Kábulj te is bele!
1923. márc. 25.
Ha nem veszik észben,
A fárosz csak égjen:
Nem hallgatnak? dalolj szivem
Akkor süketségben!
Békességnek jöttem
S már gyilkot kötöttem:
Kain kell itt Ábel helyett
S Krisztus - elgyötörten.
Ki lelkét odadja
S ámul szépre, nagyra,
Itt kereszttel dorongolják
Hátulról azt agyba.
Elvész, itt ki békélt,
Jaj, szomorú vég ért:
Bûn a harc és harcolnom kell
Itt a békességért.
Bajtárs csak a testvér
S hullt hitem elestén
Egyedûl, bús Igazságként,
Állok a holttestnél.
S én szent esküvésem
Szóljon hát egészen:
Vagy ölelõ békesség már,
Vagy temetõ lészen.
Õrültházba visznek,
Vagy szivekkel hisznek,
Vagy meg ólmot olvasszanak
Keresztelõ viznek.
Lelkem: Krisztus arca,
Ránca: Béke harca -
Nem jöhettem félembermód
Jajgató kudarcra.
S fárosz lángja lebben,
Meg se látva szebben,
Dalolni, ha nem is vészik
Nyomorú fülekben!
1923. márc. 26.
A gót s latin betûk sivatagában,
Fáradt diák, virágot keresek.
Oly szürke vagyok multban és a mában
S szeretnék élni én is keveset!
Tavasz van, rajtam bágyadt barnaság van,
Az utakon vidám szerelmesek
S amíg viaskodom a Bánat-ölyvvel,
Az út, a fák, a rét - és minden zöldel.
Az ó betûkre friss könnyûket ejtek,
Nem hat reám vitéz lovagkora
És jaj nekem, hogy mindent elfelejtek,
Ha nevet alabástrom fogsora,
Mert bennem is lassan, szépen megerjedt
S kiforrt a szerelem részeg bora;
De ajkaimra gyöngyei se jutnak
S én nem lehetek társa mámoruknak.
Igy lassan vérzem el a tûnt igéken
És nem csókolhatom meg a kezét.
Fejem sokszor töröm sok semmiségen
S áhítom közben léptei neszét.
És úgy szeretem, mint szerettek régen:
Hektor szerette így Andromachét.
Erõsszivû volt Andromache férje,
És gyönge szívem párját hát ne kérje.
Szeretném bátran becsukni egyszer
A kopott könyvek ócska födelét
És csókolózni illatozó esttel,
Mikor reám vár és reá a rét.
De jaj, vigyáz rám sok szigorú mester,
Csak vágyam kóborolhat szerteszét,
Míg én magam süket betûkben élek,
Mint Cháron hídjáról leszédült lélek.
1923. márc.
Már elhagyom tizennyolc évemet,
Már elhagyom e kis vidéki várost
S a születésnap kurta korcsmájában
Mint búcsuzó cigány a faluvégen
Még egy nótát is muzsikálok már most
Hogy elhagyom tizennyolc évemet.
Utas fiúnak szép, komoly anyám,
Az iskola is ad talán pogácsát.
Hisz tudja, majd a legjobb fia voltam,
Csak szõke szeretõm, a Líra rosszá
Bódított; és hogy mámorából váltsák,
Nincsen szebb csók - ugye, komoly anyám?
A félénk és komolykodó fiú
Szép temetõben, a szivemben porlad:
(Az élõ harcos hõs, de vén, komor bölcs)
A Gyermeket rossz, céda cimborái,
Korán vitték az emberek a bornak.
S a keserûség elvitt, jó fiú.
Uj és paraszti fütyként indulok
S ünnepnapoknak színes templomormán
Talán az elsõ versek napsugára,
Talán az elsõ egyetlen leányszem
(Mindegy) a legszebb és örök ragyog rám,
Ki uj, paraszti fütyként indulok.
Van itt még néhány jó, idõs komám,
Ölelõ csöndje néhány öreg háznak:
Szeretlek, mint az álmodó a méhest.
Ó, itt a nyugalom zenél fülünkben
Ha esténként békák harmónikáznak.
Nagyon szeretlek néhány jó komám.
S már elhagyom tizennyolc évemet,
E kis vidéki várost elhagyom már.
Mert menni kell és én már meg se kérdem,
Hogy többet ér-e a rideg Öröklét,
Az egész világ kicsi városomnál.
Csak elhagyom tizennyolc évemet.
1923. ápr. 23.
Az erdõben elülnek már a varjak
És lelkemben a sötét gondok is.
Szûz Hold csókolgat száz rügyezõ gallyat
S ujult szerelmet fehér arcod is.
Most minden: erdõ, rét s az ég is hallgat.
S hallgatnak most a büszke dalok is.
De vége lesz e csoda végtelennek,
A Nap, a küzdelem kikél s hamis
Gondok, varjak szöllõkre, szívre kelnek,
A Hold lehull és véle álmom is.
A hajsza jön, a hajsza krajcáros, bús
S az estét várom: új holdat teremtsek.
Isten vagyok s a leghitványabb koldús!
1923. ápr. 26.
Valami forró, nyári éjszakán
Gyárfüst ölelt át lomha földszagot
S a legnagyobb lélek szökkent belém:
Az ucca és a föld fia vagyok.
Ma hat földrészre nyílik bimbaja -
Szép szívem óriás, piros virág
És villamos hullámok: lengetik
Világbelengõ, kitárult szagát.
Börtön, kaszárnya, templom nem elég,
Hogy a hegyekrõl ledobja szavam
És minden ige fölöttem lebeg
És minden más szándék szándéktalan.
Ha én sírok, a világ vére hull,
Ha káromkodok, minden trón remeg,
Ha nevetek, az Isten is örül
S tavaszba szöknek akkor a telek!
Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk
Akar csodátlan, új, legszebb csodát -
Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az
Arcunkról ömlõ, lelkes lavinák.
Minden jövendõ tûz is bennem él,
Hogy az utolsó harcos én legyek.
A simogatás az én lobogóm
S minden megindul, hogyha én megyek!
A lelkesedés zengõ süvegét
Égig hajítják a görnyedt napok,
Ha szívetekben a tükör leszek:
Az ucca és a föld fia vagyok.
1923. ápr. 27. / 1924
" - Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!
Ne légy más, mint az Igazságos Úr.
Több kalászt adj, de azért el ne vedd a
Rózsát.
Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,
Gyere ki, nézd meg - szolgád mit csinál?
Ronggyá nem mosná élet-subád ember
Átka.
S Neked könnyû vón a tövist letörni.
Tanulhatnál még tõlem is, Uram -
Én töröm s nem lesz vacsorám, csak - föld: egy
Ölnyi.
A telked azért mégis tisztitom csak.
És már egy nagy sajgó gerinc vagyok -
Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán
Rontsak.
Azért ameddig csak birom, csinálom,
Bár kezemen csalánmart hólyag ül.
S ha vihar jönne, mint a korhadó fa,
Állom.
De add kölcsönbe legalább subádat:
Téged nem ér el átok és esõ,
Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a
Lábad.
Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé -
Testemnek ágyam is hideg, a Föld
S aranyszavad átváltozott rossz, kongó
Érccé.
S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te
Nagy passziódban; és a lelkem is
Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt
Hintve:
A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.
Bizony mondom, még nincsen is szemed,
Most nem látsz. Lennél immár igazságos,
Isten!"
Fáradt baromként reszket lelke, teste,
Félmunkát végzõ társak röhögik
S feszül, mert tudja - reá korábban jön
Este.
Nagy, roskadt lelke igéket emel még
S kilógatja fakult, sápadt szivét,
Mint akasztott ember szederjes, szürke
Nyelvét.
1923. ápr. 29.
Mint hajnal börtön ablakára,
Ugy jössz komor, bus életembe.
Mint hajnal börtön ablakára,
Ki nagy kedvvel jön, vígan zengve,
Rigók harsannak torkából ki
S a vén, öreg Föld lelkesedve,
Bokrétásan borúl bókolni
A friss, csöpp harmat-láb elébe.
S õ menyasszonyként csókol holmi
Hitvány gazt is - jaj - bõ a fénye.
A rabnak mégis bekacag csak
S tovább suhan a messzeségbe.
És szívemet, szívét a rabnak
Letaglózza a keserûség:
Nem várta senki úgy a Napnak
Nagy, kacagásos élet-hûsét,
Nem vár úgy céda szeretõre
Az elrugott, jó, balga hûség -
S csak bekacagott: hadd gyötörje
Útált vágyával Éjfél-asszony,
Csak másszon nyögve körbe, körbe,
Minden téglát megtapogasson
S kacajom ujra sírva várja!
S én várlak, várlak, sírva várlak -
Hajnalt a börtön ablakára.
1923. máj. 5.
Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére,
Mint jóllakott tuzok, magadba hullva
Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat
Cibálja, tépi vének irigy ujja.
Hiszen tudod már mi a Végtelenség:
A Végtelenség az a magyar bánat
S hiába vergõdsz haló hattyuként,
Szomorubb lélek búsul majd utánad.
Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak,
E végtelen vizen büszkébben usszál
S csudáljanak, hogy méltóbban repül
Zilált szárnyad az égi Sziriusznál.
Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség,
Mint vadludat rozsdás vesszõ találja,
Ne sírj, dalold el híres éneked,
Hogy nyögve várjanak ujabb csodára!
1923. máj. 18.
Te a lelkek összessége
Fönn az égbe
Lenn az égbe, mindenségbe -
Meghallgatsz-e, Istenem?
Itt feküszöm elhagyottan,
Krisztus voltam,
Beteg nárcisz eldobottan
Halhat így magában el.
Már utamról visszatértem,
Sose kértem,
Port sose nyalt izzadt térdem,
Meghallgatsz-e, Istenem?
Most se mondom, hogy harangozz,
Bár a ranghoz,
Bocsánat bátor bitanghoz,
Megcsudálva illenék.
S messzirõl jön a vonat már,
Ünnep-naptár
Piros szeme s virradatnál
Fénye szebb-enyhén dereng.
Nem gõz, keserûség hajtja,
Enyim fajta
S mindegy, hogy ki tüzel rajta
Hogy ki lesz a gyilkosom.
Ide senki több ne jöjjön
Ige-böjtön,
Tetvek megdicsõült f&otild
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
