|
1924
2006.10.06. 11:16
Lábunk elkophat hónaljig,
Sej haj, fütyülve baktatunk,
Igazságot keresünk, de
Nem találunk még seholse.
Nincsen batyunk, csak az agyunk,
Betyárkodó Ábel vagyunk,
Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
Gondolatunk az ördögé,
Lelkünket meg Isten fogja
Sziklaszántó ostorosba.
Hogyha tél van, hát didergünk
S nem is tudjuk, hogy didergünk,
Szemünk, fülünk lefagy együtt,
Lázas szóval melengetjük,
Nem hálunk soha árnyékban,
Zsebünkben is csak szándék van,
Magunk vagyunk: a kenyerünk,
Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
Ínség, asszony nem bir velünk,
Északnak meg délnek megyünk,
Koldusokkal parolázunk,
Ott a tanyánk, ahol ázunk,
Összenõtt már a két kezünk
S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
Nagy éhünk van s nem éhezünk,
Mindig korábban érkezünk,
Szájunkra a jövõ hágott,
Kiáltunk emberebb világot,
Szeretetet, szabadságot,
Szél a lábunk, arcunk áldott,
Nézünk minden követ, ágot,
Ahol utat ki se vágott,
Sej haj, dallal, jó vigasszal,
Asztaltalan szómalaszttal
Keressük az igazságot.
1924. jan. 4.
Öreg kövek, ne haragudjatok,
Ha taposlak, hiszen tinálatok
Nagyobb és mozgóbb taposó vagyok.
Szólok hozzátok, vén testvéreim,
Mozgóbb, nagyobb taposó tapos engem
S nem szól, csak jár az emberköveken,
Nem szól, nem szól, vagy jelekben beszél
És tán ti vagytok súlyos szavai?
Ó, némák, meg nem értlek titeket sem!
Miért van kõ, ha nem lesz épületté?
Hát nem segít a jaj s az allelúja?
Se hit? se malter? se Krisztushabarcs?
Széthullt az ember millió darabra,
Mint esõben a vályogkalyiba.
És hol van az erõs, terméskõ-ember,
Kit nem tapos fájóra semmi láb?
Ó, borzalmas így: útfelen heverni,
Ha bennünket nem épit városokká
Gránithalmokba semmi épitõ.
Hiszen kölyökkorában az idõnek
Egymást-karoló barlanghegyek voltunk,
Hol békesség és szeretet lakott.
Széjjeltördelt a bölcseség s a bomba,
Szétbomlasztott a gejzirlábu vér
S nyomoruságos könnyekbe merülve
Száz megváltó agy forr már, mint a mész,
Hogy értelmes várossá magasodjunk,
Mert most minden s egyetlen értelmünk
Az úton heverõ kövek fájdalma,
Mely porban és piszokban taposódva
Templomtorony kupolájába vágyik!
1924. jan. 6.
Fejünkre tapodták a multat,
Hanem a jövõ csak megérik,
Dudvából föl a magas égig,
Mely ízes gyümölcsû embert hirdet.
Már izmainkká lett a szándék,
Tél-túl a szemek már nem sírnak
S volt-göthös anyák szerelmes pírnak
A napot kendõzik magukra.
Szándékoló, roppant kohókból
Már ömlik a vas okos formába
S nótás acél zeng majd, hol máma
És tegnap aranyat imádkoztak.
Az átkok már elátkozódtak,
A vér elvérzett, széjjelmarva,
És elrothadt gonosz hatalma
A gyümölcsdögvesztõ rothadásnak.
Ide újra a szeretet jön
S gonoszok vége nyögi jöttét,
Nem mint eddig, hogy leütötték
S a jókat áldozták eléje.
Ide újra a szeretet jön
S mindenkinek fakad bocsánat,
De addig jaj, kik látva látnak
S a vaknak nem adnak szemükbõl!
1924. jan. 22.
Miért mondottál rosszat nékem?
Én nem bántottalak, barátom,
Hogyha valamiért haragszol,
Szívesen bocsánatot kérek
S szeretném, ha most velem jönnél,
Megnézzük majd a favágókat
S leheverünk együtt az erdõn,
Fejünk fölött hullámzanak a lombok,
Hûs tengerfenékrõl az eget nézzük,
Ahol meg zsenge felhõk lombosodnak.
Ott nagy nyugalom karol majd belénk
És nékünk az most olyanigen jó lesz,
Háromszoros a jó, ha kettõ kapja,
Azért szeretném, hogyha velem lennél,
Mig odahallik este a harangszó,
A bogáncsokat leszedjük egymásról
S hazaballagunk éppolyan fáradtan,
Miként a kapás, szótalan munkások,
Akik a földek békés erejébe
Százannyit termõ magokat vetettek.
1924. jan. 23.
Dícsérlek hát, mig minden erõm itthagy:
A férfiból kiszakadt gondolat vagy,
Hallgatsz, de szól a trombiták szava
S ledõl az elzárt Jerichó fala.
Remek városok, puszták és az ég is -
Körülötted van minden s azért mégis
Csak téged lát meg, téged, aki lát.
Éretted volt csak eddig a világ...
Eh, ostoba, nem igy, de lelkesebben,
Mint tûzimádónak vak rengetegben
Áldó hozsánna zengne ajkirul,
Ha körülötte az erdõ kigyul!...
Csak vergõdés a méltó hódolat: ha
Egy kõre lépsz, az fájdalmunk darabja.
S hogy befejezzem a dicséretet,
Szedjenek nagybetûbõl TÉGEDET!!
1924. jan.
Bizony a szirmok összeborulnak este.
Nem akartalak megcsókolni se,
Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem,
Mint kisgyerek az édesanyját.
A vackorfa a beojtott ággal összenõ,
Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal,
Én kedvesem,
És szebb is vagyok, miként az éjszaka
A számlálhatatlan csillagoktól.
Meleg vagy: esõt hozó tavaszi szél,
Mely fogócskára tanítja a gyerekeket
És fölkelti a sáros füveket.
Régóta várt mellem bozontos rengetegje,
Hol éhesen, meg félfagyottan
Indulatok aggancsos csapata öklelõdött
És most, íme,
Békén legelgeti liliomszavaidat
Meg a violákat.
Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd,
Én kedvesem.
Még sötét van,
Leheletünk se látszik,
De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok,
Odaki hajnalodik
S én még mindig csókokat beszélek.
1924. jan.
Nyár volt,
De mindnyájan fáztunk,
Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
Ott melegedett belém,
Hogy valahol, ahová elérünk,
Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,
Biztosan és észrevétlenûl,
Mint hóborított földekben a tavasz
És elõjön és megigéz,
Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon.
1924. jan.
A tükör elõtt öltözik. Csupasz,
Akár a frissen megköszörült penge.
Nem látta férfi, mégis beleszúrja
Kegyetlen tükre minden férfi-szembe.
A tükör elõtt öltözik. Gyapjú
Kelmét neki növeszt a férfi nyája.
Szoknyaként veszi magára a poklot
S az ég fodorként hullámzik alája.
Hajára aggat mély rejtelmeket,
Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát
S a férfierõ roppant vásznait
Ujjai apró szallagokra bontják.
Fülönfüggõül szívünket veszi,
Nem hallott zenét csak neki zenéljen
És nyelve alatt jéghegyeket hordoz,
Hogy forróságát elvermelje mélyen.
Lelkiismeretünket gyújtja föl,
Hogy szemöldökét véle bekormozza,
Tíz manikûrözött méregfogát és
Ajkát vérünkkel festi meg pirosra.
S már készen van és nincsen rajta más.
Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen!
Annyira egyszerûen indul el,
Hogy szõnyegére: holt agyunkra lépjen.
1924. jan.
Komoly lett már hejehuja lelkem,
Addig jártam õsz Uramhoz én.
Ott is, ott is mindig csak követelõztem,
De mit akartam, de mit is akartam?
Kalapáló, hajórakó kedvet,
Meleg asszonyt, hálószõni is,
Hogy én, gyarló eszem szerint értelmetlen,
Botor tengerének értelmet is adjak.
Mi voltam én?... Oktalan próféta,
Cifra szóvá gyötört akarás,
Irigy, ha a másik szebben mond igét.
Hiuságból vágytam töviskoszorúra.
A fájdalom Isten feddõ szava
S fájdalomtól csöpög a szívem,
Mint bõ veritéktõl a szegények arca
S meleg olajtól a gépek karjai.
Nem kérek már bús bocsánatot se,
Csak igenigen alázkodom.
Nincsen az az asszony, akit nem kivántam
S asszonyriasztóra könyörgöm az arcom.
Érzem, hajnali falucska lettem,
Szelidség nyugodt tehenei
Ballagnak belõlem az Ur kegyelmének
Friss és térdigfüves legelõje felé.
1924. jan.
Ülök én újfent dögrovást a porban.
De gonoszok csontjából õrölt porban.
Uram, én is keresztelek ujra.
De fejemet oda nem adom ujra.
Én nem áldozom föl többé Izsákot.
Inkább magam, de soha Izsákot.
Szólok, hiába, Szodoma rám se hallgat.
Szólok, de annak, aki majd meghallgat.
Menyország kulcsát én a földre ejtem.
Vén szivemet is a földre ejtem.
Csak bennem legyen gonoszság helyettük.
Engem büntess meg tûzön õhelyettük.
Csak a szegények jutnak a pokolra.
Én nem vigyázok többet a pokolra.
Gyógyíthatót én meggyógyítok most is.
De halottakat nem keltek föl most is.
1924. jan. 28.
Ördög röhög és Isten sír belõle,
Pap és csibész a villámok szeretõje.
Mindig beszél: "Mondd, testvérem, nem alszol?"
S legszebb álmában kenyérhéjat majszol.
Búzát vet s hideg csillagokat gyomlál,
Korgóbban korog húsz dühödt gyomornál.
Hordókra áll és templomokba tér be,
De vasgerincü és még nincsen térde.
Ha szép idõ van, a földeken fekszik,
Csak ritkán békít, csak ritkán verekszik.
De fergetegben hegyormokon állva
Villámszivét az éjszakába vágja.
S mig ember, barom, fa szeliddé retten,
Boldogan sír a megtárult egekben.
1924. jan. 28.
Hosszú sorban jönnek, mennek,
Apró ördögök, de szentek,
Homlokuk friss, meleg kenyér,
Szén a szemük, szénparázs.
Hosszú sorban jönnek, mennek,
Mint a virág, úgy szeretnek,
Ugy szeretik a fiúkat,
Akárcsak a gyöngyvirág.
Hosszú sorban jönnek, mennek,
Ha sírnak is: csak nevetnek.
Messze vannak, messze vannak,
Mint a vídám csillagok!
1924. febr. 8.
Lopók között szegényember,
Szegényember sose fél,
Minek félne, szíve, lelke
Erõsebb a többinél.
Lopók között szegényember,
A Jóisten megsegél!
Nincs tehene a szegénynek,
De ha van is elvetél.
Lopók között szegényember,
Szegényember kapanyél.
A világot megkapálni,
Szegényember annak él.
1924. febr. 11.
Kerekek lehettek a talpán,
A táncosnõ begurult szemeinkbe,
Egyszerû volt, de ragyogott, mint a kolibrik.
Képzeld el a lápon libegõ
És nyujtózkodó, nyurga lidércet.
Szebben ugrált a fiatal kecskénél,
Vagy mint a hamarkedvû komondorkölyök,
Ha futkároz és hempereg a fûben!
Még az esztendõalvók is
Szivesen vele-riszálódtak volna!
Azt se tudom, ki volt mellettem,
Az ujjongás együtt sejhajozott bennünk - -
Aztán hirtelen kihült a terem
S mi, emberek, szegények, ismét
Idegenül néztük végig egymást.
1924. febr. 12.
Szõke hajam már kibontom a szélnek
De arcomat mosolyba takarom
A hiába várt csókok igazát
Elbocsátja az asszony-hatalom.
Rózsákból rakni mindig-égõ máglyát
Jól csókos tûzimádó tudna csak
Hát elbocsátlak csókos csóktalan,
Már lángot hívõbb kezek gyujtsanak.
Megosztozunk most iker életünkön
Tiéd a vágy, enyém a szerelem
S kihullsz belõlem, mint az üstökös,
De emlékcsillag száz marad velem.
1924. febr. 13.
Pusztába viszi csókjait magával
Bölcs, bús fakír lett asszonydervised,
Hullámzó violamezõket lábal,
De virágot nem ad már senkinek.
Akartam volna: Ragyogó árnyék légy,
Mely büszkén gyönge, víg nyomomba jár,
De már fölöttem barna lett a kék ég
És ragyogásod kísértetre vál.
De nyugodt vagyok, mint a végtelenség,
Vagy falevél a zúgó tengeren,
S az emberekhez mosolyogva mennék,
Hisz akkor se lesz senki sem velem.
A falak sírtak nagy szomorúságot,
Naptalan életemnek falai,
Nem én sírtam, mikor szivembe vágott,
Hogy búcsuzót kell immár mondani.
Könnyû legyen emlékem, mint az illat,
Mely egekig száll és legyen örök,
Amíg szivembõl máglyarózsák nyilnak
S feláldozott szerelmem füstölög.
1924. febr. 19.
Páris, Berlin, Moszkva és Szeged -
Kevesen vannak jó emberek.
Akik meg vannak, jajgatni vannak.
Narancshéjnak is útjába vannak.
Gyönge harmat, ösztövér: fölszíjja a nap.
S folyómedret mosni? Ki hallott olyat?
Huncut a jóság, ha szégyent hoz a jóra -
Minek jóság-festék a jót-akaróra?
Van hû komondora, van bõ karikása -
Melyik juhász bõg, ha megszalad a nyája?
A vasnál több az olvasztó kohó,
Jónál több, jobb a jót-akaró.
Washington, Wien, London és Czegléd,
Rossz ember úgyiscsak mutatóba lesz még.
1924. febr. 22.
Furcsák és betegek,
Kik sebeket vetnek egymásba, hogy
Beboronálhassák.
Télen tüzek - nyáron
Források fakadnak ujjaikból.
Fáradatlanul csak
Az örök gyönyört szigonyozgatják,
Jégtömböket olvaszt
És szöllõhegyeket
Szárít ki sivatag lehelletük.
Kalászos szemükbõl
Kiszédült az arcok meleg magva,
Kihull az értelem
Rossz vihederébõl
Bomlottpántú, meghasadt agyuknak.
Összemart szájukra
Még tétova mosolyt tetoválnak
S csókjuk, ölelésük
Zengõ kerteken át
Egy bibére lopja a szerelem.
Míg a bolygó-bimbók
Meg a virágok milliárdjai
A fényt és virágport
Frissen, egészséggel
Minden társuknak széthajigálják.
1924. jan. - febr. [?]
Parasztlábaikról
Leamputálták az ásót... Nem veri
Színek meleg essõje többé
Szemük szárazságát.
Gránátokba törte
Karcsú gerincük acélobeliszkjét
A sátános tankokká vedlett
Harangok ütése.
Áttört tüdejükön
Tajtékos borzalmak marsolnak nyögve
És lágy agyukra internálták
A Szibériákat.
Õk azok, akikbõl
Még visszakaptak valamit az anyák
Amaz emberebb gödrök vámján,
Hol most meszesednek
Eggyé mindenfajta
Dadogó Krisztusok, hogy irtózatos
Hegyibeszéddé magasodjék
A hörgés bacchanálja.
Hiányzó karjukon
A kenyeres tenyér megöklösödött
És szívükben égve harangoz
A Békesség elé.
1924. jan. - febr. [?]
Kakukkos isten rakott idegen világ pihéibe,
Arcunkra könyvelt bizonyossággal
Mi tudjuk, ugye, gyöngyöm-bogaram.
S kihajitnak csavargónak az utakra,
Ahol vásárra szekerezik az öröm.
De megterít a nyár eperfák zöld abroszán.
Testes mosónõvé negyvenévesedik
Diaboló-derekú Beatricénk,
Kinek szemében galambok laktak egykor.
Lábainkon kolonc az országút,
Megennénk egész kukoricatáblát,
S elhiheted, az a legnagyobb bajunk,
Hogy muszáj lenni becsületes õsállatoknak is,
Akik nem hordják zsebben a gerincüket.
Rózsás alakod is csukaszürkére mázolják,
Torkodat elvitték gépkocsitülöknek,
Hirdetõoszlopok árnyéka vagy,
Más se maradt belõled, mint a: Kakuk Marci.
Néha van úgy, hogy fejed szomorúság zsuzsuja
És a piszkos járdáig fityeg.
Ilyenkor kivilágitják a városokat
S legszebbre festik magukat a lányok.
Zokognál is, de nyelvem alá duglak,
Mert ángyod is tudhatta, mikor megszülettél,
Azért születtél,
Hogy plébánia légy a templom egerének.
És szélben szoknyaként gyûrõdõ bõröd alatt
Mennél jobban szétsárgul a papirmadzag,
Inaimra annál inkább drótkötelek nõnek.
Te vagy sokunk szándékának rúdja
És nem vagyunk vak csillagászok,
Azt akarjuk, vakondok is lássa,
Hogy a kelõ nap mennyire illik hozzánk!
1924. márc. 11.
Lábonjáró szomorúfûz,
Hivesség csal, hivesség ûz,
Hivesség ûz, hivesség csal,
Ez patakkal, az meg faggyal.
De patakra nem találok,
Mindenütt csak fagyot látok.
S patak kéne, napfény kéne,
Lehevernék az ölébe.
Megduzzadnék, mint a többi
Szerencsésebb erdõföldi.
Virágoznék, mint az égbolt,
Ha a kakas kukorékolt.
Bokrok elõtt alázkodok
Csillagokhoz fohászkodok:
Hé csillagok, jó csillagok,
Patakra már hol akadok?
Leveleim, vigasságom,
Nem ér utól bolygó lábom:
Elhullajtván vigasságom,
Marad a szomorúságom.
1924. ápr. 16.
A meddõ dombok homlokából
Kiemeltük a csillagvizsgáló gondolatokat,
Föl, föl a magasságig
Repülõgépeket hajigálunk
És roppant, visszahulló pályájukkal
Kipányváztuk a madarak birodalmát,
Mozdonyokkal korcsolyázunk messze földre
És kantárt holnap elektromos hajókból dobunk
A sörényes, üvöltõ tengerekre,
De emberek, emberek!
Ki venné újból észre,
Hogy le kell sikálni asztalainkat,
Ki mondaná meg az asszonyoknak,
Hogy kisöpörhetik a szomorúságot,
Ki ültetne kerteket szemünkbe,
Ki verné föl lelkünkben a lelket?
1924. máj. 10.
Tintába mártom tollamat
És tiszta, kék égbe magamat.
Félrerángatom a harangkötelet,
Falbaverdesem szegény fejemet.
Ki látja meg, hogy már látszanak
Kilógó nyelvünkön az igért utak,
Hogy nincsen hiába semmi és a minden
Nem siklott ki föltépett ereinken,
Hogy kristály szeretne lenni a patkány is
S a darabkább utálja már a darabkát is,
Hogy magadat tisztán találod meg másban
És nyugalom van a szükséges rohanásban,
Hogy leheletünktõl kigyúlnak a házak,
És engesztelõ vízzel már locsolgatnának,
Hogy hídak robbannak a szegényemberekben?!
Ó, barátaim, hét napja nem ettem.
1924. máj.
Szemeim, ti fényfejõ parasztnõk,
Fordítsátok ki a sajtárokat,
Nyelvem, szép szál kurjantós legény,
Hadd abba hát a kubikolást,
Állat, szaladj belõlem Ázsiába
Izzadó erdõk gyökereihez,
Gerincem, szédülj az Eiffel-torony alá,
Szigonyod a szagot elkerülje,
Orrom, vitorlázó grõnlandi halász,
Kezeim, Rómába zarándokoljatok,
Lábaim, árokba rugdossátok egymást,
Szolgáltassátok be a cíntányérokat,
Füleim, a cíntányérokat!
Combom, ugorj Ausztráliába,
Te harmatos-rózsaszínû fiahordó,
Gyomrom, te könnyû léggömb,
Repülj a Szaturnuszig, a Szaturnuszra!
Mert úgyis kilépek számszélire
S íves kiáltással füleikbe ugrom,
Mert fölhúzták már a megállt órákat,
Mert ívlámpákként ragyognak majd a falvak,
Mert fehérre meszelik a városokat
És csigolyáim szétgurulhatnak a világba,
Én már akkor is egyenesen állok
A görbén heverõ halottak között.
1924. máj.
1
Öreg, én eztán lopni fogok!
Fiam, mindenki azt teszi. Ne tedd!
De a nõk, a szagosak, a gazdagok!
Ládd, én csak úgy tapogatom az eget.
Öreg, a mankóm szaladni akar!
Fiam, hát nem jön erre senki se?
Ha akad is, mindig csak száraz karaj!
Tej kéne, nem birok már enni se.
Egy kirakatot még ma betörök!
Börtönbe jutsz és megvernek. Szamár.
Egy kirakatot mégis betörök!
Psszt, meghallják s nem ad, aki erre jár.
2
Öreg, a varrás újra gennyezik.
Annál szebben tudsz könyörögni majd.
De rúgnék vele, a szent mindenit!
Te mást se csinálnál. Mindig csak a bajt.
Engem nem akart a lányod, öreg.
Örülj, hogy látod az áldott nyarat.
Most rád se köpne, nyomorult, vén cövek.
Legalább néki ruhára is marad.
Selyemszoknyánál nincs becsületje több!
De kéne neked, te korcs, te torzszülött.
3
Fiam, nem élek soká, azt hiszem.
Én pedig azt, hogy éltél eleget.
Meghalok s nem fog sírni senki sem!
Elég, hogy míg éltél, vezettelek.
Én Istenem! - Mondass vagy két misét!
Azon már inkább kolbászt is veszek.
Téged még meg fog verni a nagy ég!
Meg ám, ha mint te, véngonosz leszek.
Légy jõ, hisz egyszer elpusztulsz te is!
De addig csak enyim lesz a sarok.
Nem félsz a pokoltól? Meghalsz te is!
Félnék, de élni - s kölyköt akarok.
Könyörgök érted ott. Mondass misét!
Ép lányokért, hogy nõjjön rengeteg!
Sokszor fogsz sántán megbotolni még!
Csak legyen majd egy ép, erõs gyerek!
1924. máj.
Tavasz van, tavasz van, gyönyörû tavasz,
A vén Duna karcsú gõzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szeretõ is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Õzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizû kacagás!
Tavasz van, gyönyörû! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elõ a rügyekkel -
A mi tüdõnkbõl száll ki a tavaszi szél!
1924 tavasza
Igen, tudom, még nem volt a világ,
Csak az erõk nyugalmas vize,
Fojtott dühû, nagy vize,
Nem volt még hal se, de halat akart,
Nem volt még dal se, de dalolni akart,
Asszony se volt még, isten se volt még,
Vagy isten volt-e az egészen férfi,
Egészen gyermek, nem tudom,
- Most munkás lehet, vagy talán költõ,
Hiszen mindegy a munkás, a költõ -
Õ volt még egyedül, nagyon magába,
Mint én vagyok most, olyan magába.
Tehetetlen volt, csak szeretet volt,
Társat akart és csak szeretet volt.
Nem tudott tán még beszélni se,
Nem tudott tán már hallgatni se,
Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
A te víg, meleg szemedre gondolt,
Aki ha látná, nagyon szeretné,
Aki ha lenne, nagyon szeretné,
Frissen fürödve jobban szeretné.
A te víg, meleg szemedre gondolt
S a vízbe lépett,
A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
Elnyelte, mint a villámot az éj
És õ lesüllyedt a fenekéig,
Feneketlen víz nincs-fenekéig.
A víz felhõkbe szállt a szíve fölött,
Jéghegyekké vált a háta mögött,
Akkor születtek a hideg csillagok,
Akkor születtek a meleg napok,
Õ volt még egyedül, nagyon magába,
Társat akart és csak szeretet volt,
Terád gondolt és az, az megölte,
Meglett a világ - csak szeretet volt -
Akkor megölte.
1924 tavasza
Ime, már megvan az egysejtû ember,
Él és mozog,
Gondolatokat nyujt ki magából
És visszahúzván kinyujtja újra,
Hogy valamivel is elõbbre jusson.
Eddig vergõdött, most már ténfereg,
De serény és így mindig erõsebb lesz.
Kegyes miattunk a szigorú törvény.
Holnap már ügyesek leszünk
Könnyen úszunk, szaladunk, repülünk
És ennek így kell lenni
Hogy akkor már nem törõdvén mással,
Lelkünk tiszta ruhája legyen,
Kívánt álmunk szûz teste legyen,
Teste ének s igazság legyen,
Alakja Istenhez hasonlóbb legyen
Az eljövendõ többsejtû embernek,
Aki belõlünk vetül majd elõ
Aki mi leszünk,
A nagy Továbbcsináló,
Akiért most beteg a világ.
1924 elsõ fele
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!
Ûlünk, ûlünk a mindenség szélén,
Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?
És várunk, csak várunk szomjasztó várásban,
Átalfolyik rajtunk a világosság,
De elhagytuk valahol kõedényeinket,
Elhagytunk valahol minden akarást
S most minden volt és jövendõ szomjúság
Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,
Hogy friss kenyereink halomra száradnak!
A négylábúak, melyeket megettünk,
Most elõjönnek és kinevetnek minket,
Ezer és harmincegynehány esztendõ
Zuhog végtelen szomorú szemünkbõl
S nem birja elmosni buta bûneinket.
Most nagyon messze van tõlem a föld,
Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,
Keserû számnak ki mutatna cukrot?
Ki hinné még el, hogy élni akartok?
Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,
Mert hogy adhatnék eleget kettõvel?
Két bárány volt én adó két kezem
S a farkasok elbántak mindkettõvel.
Most minden kedvem holtan terül el,
Mert levegõtlen vihar a jajom:
Leszámitva az ostobaságot,
Multunkat, életünket és a gyomraink,
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!
1924 elsõ fele
Kiszaladt a vér ereinkbõl
S most az utcákon nyargal végig,
Ime, eljöttek a gyárkémények
Szikrát lehelõ arkangyalai,
Hogy visszavívják a pokoltól
Ádámot és Évát.
Szánkból sistergõ meteorok hullnak
És a rendõrök szelíd testvéreink,
Kiáltások tarka pántlikákkal
Kontyot kötnek a hajadon jövõre.
Hát hol az a tenger, amelyik
Ily kedvvel ringatna gyönyörû hajót,
Mint ez a kormos és éhes tömeg
A lelkesedés karcsú suhanását,
Hol az az évszak, amelyik
Ily remek virágot tûzne ki a földre,
Hol az az égbolt, amelyik
Ily erõs karokkal ölelné a földet,
Hol az a vaskapu, mely nem olvadna széjjel
Ekkora nagyszerû hévség elõtt?!
Micsoda fölséges égiháború
A külön lábak együttes dobbanása!
Ilyen pompás ütések alatt
Szénné sajtolódna erdõ, mezõ.
Az ég ekhóját mellünk visszadobja
És minden bezárt, pókhálófödte ablak
Csörömpölve darabokra pattan.
1924 elsõ fele
Tûz van!
Ég a malom!
Ne bántsatok, én nem akarom,
Jaj, tán csak bennem ég az a malom?
Ne bántsatok, én nem akarom,
Csak néha hittem úgy, álmaimban.
Azért ordítok, hátha elhiszik,
Hogy tûz van, tûz van.
Nagykedvü, éhes nyujtózásokkal
Nyurga karokkal kalimpál az égnek,
Belül ég, de kívül éget,
Hát senki se érzi, csak én?
Vagy meghaltak már mindannyian?
Meghalt a magyar, a lyány, a legény?
Hiszen itt járnak körülöttem,
Húsból és vérbõl vannak,
Moziba mennek, esznek, isznak,
Hát én hiába bõgök nekik?
Vagy nem sírok én csak magamnak?
Elég a búzánk, elég a lisztünk,
Hát jobb lesz, hogyha majd a füstbõl
Az angyalok sütnek kalácsot?
Tûz van.
És ti a tüzes tûzben jártok.
Ha engem láttok, bolondot láttok,
Mert én tudom a ti haláltok,
Szemetek elé este állott,
Fületekre a csönd leszállott,
Nem érzitek a faló lángot,
Ó, én tudom a ti haláltok,
Mégis a fületekbe állok
S dühödten bõgve, konokul,
Reszketve félve csak kiáltok:
Tûz van! Tûz van! Tûz van!
1924 elsõ fele
Mindig figyel valaki - biztos kancsal -
A hátunk mögött. Hátrafordulok:
Ki vagy?... Gügyögve gyûjti már a hajnal
Pihés csibéit... Alszom? Vagy élek? A kancsal
Parazsat dobál hátamra. Jajdulok:
Csak én vagyok, csak én! Ó, virradattal
Csak engem szül a fény, te, semmise!
(Az Isten is kinõtt cipõket talpal
És lelkünk csupasz lábbal jár a kancsal
Sziklás, szurós szemén.) Mért jössz ide?
Az én vágyamból sarjadzik a hajnal!..
Mindig figyel valaki, aki kancsal.
1924 elsõ fele
Lement a nap nyugaton,
Följött a nap keleten.
Egyszerû ez.
Él az, aki eleven.
Rongyos mindegyik zsebünk,
Rossz a magyar zsebe rég,
Egyszerû ez -
Elveszett az ezerév.
Ha elveszett, elveszett,
Nem keressük már elõ,
Nem érünk rá,
Vonaton jár az idõ.
Expresszen jár az idõ
S gépbõl csinált madarán,
A gyalogos
Bizony hogy elmarad ám.
Szolgabíránk az agyunk,
Nem parancsol más nekünk,
Egyszerû ez,
Mi már mótorral megyünk.
Nem vagyunk mi bölcs urak
S nem is vagyunk szamarak.
Új ezerév
Új magyaroknak marad.
1924 elsõ fele
Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nõ homlokából, zengõ, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:
"Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van õ,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elõ?"
És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengõ szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...
Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkbõl megint.
És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.
Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikrõl tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyû porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
1924 elsõ fele
Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.
Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdõk az õ szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlõképpen, de nem engedi.
Szavunk zugában megbuvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide...
Mezõ álmodhat össze annyi jót -
Az én kedvesem a füvek szive.
Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.
1924 elsõ fele
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
