|
1925
2006.10.06. 11:17
Megrázhatom fáimat, már közelednek testvéreim.
Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat
látod-e vállainkon?
Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér -
Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.
A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek
telepednek küszöbeinkre
Gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák
Pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak
csókjainkban.
Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk
Szemünkben rejtõzik a torony, melyrõl beláthatjuk ismeretlen hazánk
vidékeit
Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre
Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.
1925. febr. [?]
Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek.
Mindegy, ha azt is hiszem, hogy magamnak szólok.
Néha meghalljuk nevünket, de akkor ott vagyunk, ahol a madár se jár
A fergeteg ormán sugárzunk fölfelé messze a sugarak portengerétõl
Csak a szívünkbõl zuhanó szelek lengetnek fölfoghatatlan villamosságot
Följebb tolom fejemrõl a fellegeket, de azért érzem a levegõvel
Cirógatnak a tavalyi bimbók, s a lehullott levelek nyomdokai
Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek
A madarak meghalnak fölötte, szívére hull kicsi, hideg testük.
Nagyon szegény az ember,
Ha egyedül van és kedvesét szeretné harapdálni,
De úgy, hogy az õneki mégse fájjon.
1925. febr.
Szegényember, hát már megint lázadsz?
Jaj, dehogy lázadok, a gunyám szakadt el.
Másikat szeretnék, olyat, amelyiknek
Kevesebb a foltja.
Hát tán már elittad mind a fizetséged?
Nem volt nekem, uram, soha fizetségem,
Nem is volt, nincsen is semmi fizetségem.
Ha szóltak, dolgoztam piros napestéig,
Piros napkelettõl dolgoztam, dolgoztam,
Mondta öregapám, nem lesz fizetségem.
Hallod-e, te koldus, hordd el magad innen!
El is megyek innen a tengeren túlra,
A tengeren túlra: társaim szivibe,
Ott pedig elmegyek szélvész közepibe,
Danoljon, ha az kell, hej, de danol is már,
Fennen danol már a szélkiáltó madár.
1925. márc. eleje
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsõm, se szemfedõm,
se csókom, se szeretõm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendõm hatalom,
húsz esztendõm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fû terem
gyönyörûszép szívemen.
1925. márc.
A kakas forgó szavakat szól,
a néni a tyúknak magot szór
s a kenyerek erõsen, bízva,
kelnek,
harangszó ömlik a Tiszába,
frissen, nyujtózva kel a lárma,
derékig mosdok s a vizet
reápacskolom a fejemre.
Oly hûsen, tisztán símul hozzám
úgy ring a tálban, úgy zenél,
mint a danoló lányok melle.
Kitárt ajtómon szellõ jön be,
szaglász, vigyorog diadallal
s mint rozsvetésben kisgyerek,
édesen rúgkapál hajamban.
Álmomban kazalról gurultunk,
rózsámmal bukfencet vetettem,
tótágast állnék most is én,
de már munkába kell sietnem.
Fürgén, vigan viszem magam,
most úgyis én vagyok a legszebb
és szépet, tisztát kell már egyszer
fölmutatni az embereknek.
Szeretnek majd, ha eljövök,
szeretnek, mert közöttük voltam,
együtt jártuk a széles utcát,
zápor elõtt velük loholtam.
Az apókkal és az anyókkal,
akik ráncaim tervét hordják,
fiúkkal - s lányokkal, kik munka
után a mellüket kibontják.
1925. márc. / 1928
Az uccán a téren és a mezõn is
Zuhog az esõ.
Zúg a kanális kiönt az árok
Öreg házak vakolatja máll
A lovak tagjain csurog a lé
Az áldott tiszta lé
És a tetõkön is
Víz és sár víz és sár.
Puha meleg sár a föld
A lovak a házak az ég
Puha meleg sár.
Az ablakokban gyerekek állnak
Nézik hallgatják esik esik
S az õ szivük is
Puha meleg sár.
Most a magok békessége él
Házakban lovakban emberekben
A magok békessége mely leszáll
Oda ahol minden testvér és örök
Puha meleg sár.
Milyen jó is vakon zuhanni
Eltékozolt csókjaim után.
1925. ápr. eleje
Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már
Az uccakövezõk is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kõ.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.
Dolgos két karod is oly hûs
Mint ez a nagy csöndû folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.
Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú.
Csönd van
A virágok most megbocsátanak.
1925. ápr. eleje
A talló kalászait hányva
S a verebek közé belesvén
Nagy szél kapott föl egyszer engem
Hirtelen, áprilisi estén.
Gyerekeit kereste arra
S engem talált ott épp az utban.
Bömbölt, örült s én mosolyogva
Rengeteg mellén elaludtam.
Vitt falvan, földeken keresztül,
Meghempergetett jó sárosra,
Cibálva és kacagva vitt egy
Pesti, csatakos külvárosba.
Az uccán vídám jasszok lógtak
S még vidámabban verekedtek,
Kiabáltak, kiabáltunk és
A jasszok végül berekedtek.
Mondom, valami nagy ünnep volt,
A hívek templomokba mentek
És reszketve, szomorú kézzel
Áldották õket meg a szentek.
S hogy a harangok búgtak, fölnõtt
A szívekben nagy, esti béke.
A gyilkos végzett emberével
S úgy menekült, kalaplevéve.
Reménységnek és tulipánnak
Kicsikis deszka alkotmányba
1905-ben ígyen
Iktattak be az alkotmányba.
A kártyás munkásnak fiúként,
S a szép, ifjú mosóasszonynak,
Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,
Fejkendõbe kötözött gondnak.
A szegényasszony rég halott már,
De fiát a szél el nem hagyja,
Együtt nyögünk az erdõn éjjel
S együtt alszunk el virradatra.
1925. ápr. 11.
A fák megálltak mozdulatlan,
A vizek nyugtalanok lettek,
Különös zaj támadt a kertben,
Valami bántotta a kertet.
Egy hattyú énekelt és úszott
Hullámos, karcsú lebegõben,
Énekelt, úszott s hirtelen csak
Meghalt ott fönn a levegõben.
A fûszálak elszomorodtak,
Kis homlokukat eltakarták,
A bogarak szivére köd jött
S a fûszálakat összemarták.
Éhes lett minden, a virág is,
Melyet jószagú szellõ ápol,
A harmatból a légy kimászott
S Isten eltünt a trónusáról.
Fellegbe ment, hogy majd a porban
Megsirassa szép, álnok testét.
S két ember - átkozták õk egymást
S zokogva már egymást keresték.
1925. ápr. 22.
1
Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
Ha most kicsit halkabban élek.
Halkabban élnek a felhõk is,
Meg a halottak, meg a rétek.
Gyõzni épp oly szép, mint a virág,
De én az uccákon lõdörgök,
Vagy esõt hallgatok szobámban
S nagyon hallgatok, hogyha dörgött.
Ezüstös lesz majd nagy szivetek,
Bárha a gyõzõk ti maradtok,
Zászlótok is ezüstté õszül
S egyszer gyõzni is elfáradtok.
Csatazaj mögött eljön halkan
Hozzátok is az ezüst élet.
Nagyon halkan élnek a felhõk,
Meg a halottak, meg a rétek.
2
Nagycsöndû, komoly kisértet kisér
S hová lépek, kibú a föld alól -
Az árnyékom, mely mindenütt követ
S találkozunk is egyszer valahol.
Olyan szép dolog elfáradni és
Pihenni, mit nem ad se harc, se más,
Kedves árnyékban leheverni, le
S bennünk eleve ott a fáradás.
Bennünk eleve ott a fáradás,
Mely a szûz hónak testvére lehet -
Ha nagyon fázik már a föld, lehull,
Csak hull a hó s új tavaszig befed.
Egy télestén a földet csöndesen
Betakarta a fáradtság, a szent,
Az én szavammal együtt, hisz az is
Végtelen hideg világban kereng.
1925. ápr. 23.
Azért vagyok, hogy virág nõjjön
A szemeimben,
Ezért öntözik kedveseim,
S a fák, a városok meg minden.
Szép lobogóval, vagy anélkül
Gyõzünk mi mindig
Mindnyájan gyõzünk szomorúan,
Minket a szívünk gyõzni indít.
S erre, arra, egészen mindegy,
Hogy merre tartunk,
Kit csönd, kit nagy zaj vár a parton
S elsüllyedünk, ha nincsen partunk.
1925. ápr. 23.
Nem várom már az életet.
Vagyok úgy, ahogyan lehet.
S ha nem lehet, akkor sehogy,
Ha sok a nap, hát soká fogy.
Két szemembõl a nap kivész.
Már csupán a lámpába néz.
Ha tûz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.
Aki megbánt, én nem bántom.
Aki sajnál, nem sajnálom.
Örülhetnek a hadnagyok.
Mert én már éhes sem vagyok.
Történt valami énvelem,
De nem halál s nem türelem.
Rúgtak itten, rúgtak ottan
S egyszer mégsem káromkodtam.
Egyszer megláttam a ködöt
A nagy fényességek mögött.
És meghallottam egyszer én,
Hogy túl harcom vad zörején,
Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.
A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködbõl, csöndbõl vagyok.
Ami énbennem botorkál,
Elbukik egy vak ároknál.
Iszonyatos, nagy bosszu ez,
Várni, várni, mig vége lesz.
S tudni, vannak így még többen,
Mignem valaki megdöbben,
Mig valaki föl nem ordit,
Ködbõl, csöndbõl föl a holdig,
Föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,
Megátkoz ebtartót, ebet
S legelõször is engemet.
1925. ápr.
Nem adatott meg mindenkinek
A balgaság, mely a füvekben ég,
Tudom én jól, tudom én.
Csak pazaroljam,
Csak tékozoljam
Szegénységem,
Alázatosságom,
A friss levegõt,
A rigókat,
A földek bõízû nedveit,
A futkározó mezei virágokat, melyek homlokukon hordják álmaim
S huncutul dörgölõznek
A nyihogó kancák bokáihoz.
Lehetnék én a kõmûves, aki
Mikor ölel,
Megroppantja az asszony derekát -
Házat, börtönt és templomot épít magasra,
De délben lehever a téglák mellé,
Megeszi a kenyeret, szalonnát, hagymát, nagyot nyujtózkodik,
Szusszantva-kortyantva vizet iszik még
És máris alszik és mosolyog,
Mint a legbölcsebb halott fáraó.
Lehetnék én a könyvelõ is,
Akinek vannak fõnökei,
Vagy a szabó, kit nem irigyelnek,
Ha jól varr kabátot s rossz az asszonya -
Sokat dolgozik, de sztrájkol,
Ha kicsi a bér -
Lehetnék vándor hasbeszélõ,
Hisz annyi sok madár zokog, csapkod, kacag benn a szivemben,
És szónok is, szellemes, aranyszájú!
Aki fönn áll az emelvényen,
Kis pocakját megveregeti
S beszél a nép nagy nyomoráról,
Melyet csak õ tud eltiporni,
Francia szabású félcipõben -
S éljen! éljen - dübörög a nép,
Egymást tiporják, hogy jobban hallják -
Mintha nagy, sötét alagútban sok szép gyorsvonat rohanna egymásba
S én szebben tudnék bolonditani!
Lehetnék paraszt, pap, remete, zsúrfiú, bankár és király is!
Fogadjátok hát balgán, együgyüen
Balga, együgyü szivemet.
1925. ápr.
Hogyha golyóznak a gyerekek,
az isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
golyóját õ lyukba gurítja.
Õ sohase gondol magára,
de nagyon ügyel a világra.
A lányokat õ csinosítja,
friss széllel arcuk pirosítja.
Õ vigyáz a tiszta cipõre,
az utcán is kitér elõre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
ha alszunk, csöndesen lefekszik.
Gondolatban tán nem is hittem.
De mikor egy nagy zsákot vittem
s ledobván, ráültem a zsákra,
a testem akkor is õt látta.
Most már tudom õt mindenképpen,
minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem -
tetten értem az én szívemben.
1925. ápr. / 1934
Dolgaim elõl rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.
Hogyha meg szántóvetõ lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.
Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.
Ha csõsz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.
Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.
1925. ápr. / 1934
Fiatalember, húszesztendõs, velem egyidõs
Szép szeretõjét nagyon szereti
Ugy szereti, épp mint medrét a folyó, amelyikben a halak is
lebúnak az iszapba, ha elfáradtak
Csak símogatja és nagyon szereti
Ha virágot kap, mint odaadja, a kenyeret is odaadja, nem szegi meg maga
Fölolvassa neki az ujságot, megvárja, amig elalszik, aztán elalszik õ is
Tüzet rakni is segít és fütyörészve vágja föl a fát
Ha volna szeretõm, én is nagyon szeretném
Éppen mint a medrét a folyó.
1925. ápr.
Kertész leszek, fát nevelek,
kelõ nappal én is kelek,
nem törõdök semmi mással,
csak a beojtott virággal.
Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.
Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.
Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.
1925. ápr.
József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még
anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
Az életet hiába hasonlítjuk cipõhöz vagy vegytisztító
intézethez, mégiscsak másért örülünk neki
Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak
gyufát se gyujtani, ha igy megy tovább, nem törõdöm vélük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy
bennetek lakik, az bizonyos
Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy
lesznek frissek és épek
A gyémántból jó, meleg dalok nõnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülõgépen is
gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében heverészek,
mégis túljutottam a szakadékon
Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplõ ruhákat gondosan
õrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.
1925. ápr. [?]
Az asztal alól fölnyúlnak emlékeim
A halottak is eszembe jutnak, pedig sohase gondolok rájuk
Kedvesemben a lányok, asszonyok összebúnak és dideregnek
Fuldokló kapkod valahol utánam
Tenyerembe dobom a fejem
Az a muzsika, a füveké, láttátok-e? szép volt
A föld meleg arcával simogatott, behunyt szemmel fekszem a szemében,
vele látok, egy kisgyerek lehelete ringat
S akkor valaki elszéled szivembõl, rossz õ nagyon
Tegnap délután könnyezett a föld
Mi lesz fölösleges virágaimmal?
1925. ápr. [?]
Én az Istenem ugy szeretem,
Hogy a szívemet földbe vetem,
Megérik, akkor learatom,
Fölösét pedig másnak adom.
Meg is köszöni, akárki az,
Akárha huncut, akár igaz,
Ha mindörökre, ha csak percre,
De az Isten fölébred benne.
Ha lány az, hozzákomolyodva
Rongyos kabátom megfoltozza,
Hogyha meg ember, csak megállít
Ki is kisér az ajtajáig.
Ha éppen fõzik az ebédet,
Ottan marasztnak várt vendégnek
S ahol az asszony sose hamis,
Meghínak ott még máskorra is.
Aztán csak amikor dolgoznak,
Rólam is el-elgondolkoznak.
S hogy munkaközben megpihennek,
Erejét érzik a szivemnek.
Nem csinálnak egymás közt mozit,
Bennük már Isten álmodozik,
Álmodik tágas, erõs égrõl,
Kicsiny fiának nagy szivérõl.
1925. máj.
Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.
Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.
Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.
Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.
És ránevettek, senki se bánta,
hogy õ a szívem gyökere-ága.
Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tõlem!
De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.
És ment a kedves, szépen, derûsen,
karcsú szél hajlott utána hûsen!
1925. jún. / 1928
Ott alszunk a száraz fában, villogó bõ szénrakásban,
ifju asszony keze kelt,
sustorgunk a katlanokban, szikránk pattog úgy szalad,
pírt adunk a szõke kõnek, kövér darab husok fõnek
fölöttünk a tarka cinfedõ alatt.
Zöld fa lombjait bekapjuk, vastag nyelvvel megforgatjuk,
szörnyû szarvval szertehányjuk, zúzzuk az avart,
bika derekára kormot rovunk ha borjúra morgott s toklyó-
tülökkel lékelni, öklelni akart -
piros pozsgás ifiakban csimbókos gyümölcsünk csattan
csatakban csordítva rengõ velõt és tejet,
gyümölcs pattan visszacsapó, dühöngõk ijjának való ágakon, melyek
õserdõben századhosszat ropogósan hajladoznak, bõrükbõl meg bomlik,
forr a lé
s roppant arany madarakat nyujtanak a tágas ég felé!
Kerek kazal tetejében Isten guggol ördögképben, vörös
paprikaujjakkal dalunk pengeti,
gördülõ farát a sok lány körbe rengeti,
nyujtózkodnak a fiúkkal, míg megértik csendes énekünk,
s ha megértik, összerogynak, pörnyét hint fejükre istenünk,
zörgõ imákat rebegnek, földre rogyva öregednek, öregen pedig
töpörödött kicsi testük a mi erõs hamvainkba ríva fektetik.
1925. jún. / 1928
Kedvesem erõsderekú, karcsú asszony,
ültem már repülõgépen, magasból õ is kicsinek látszik,
de pilótalétemre is megbecsülném.
Maga mossa a ruhát, a hab álmodozva reszket karjain,
letérdel, mintha imádkozna, fölsikálja a padlót és nagyot
kacag, ha elvégezte,
kacagása mint az alma, melybe héjjastul beléharap,
olyankor az is hangosan nevet,
ha kenyeret dagaszt, hajnalban kel föl, mint a pékek, akik
a jólsütõ kemencék rokonai,
hosszú lapáttal õrködnek fölöttünk,
fölverõdik a liszt és odaszáll a szép, szabad mellükre, ahol
meg nyugodtan elalszik,
mint kedvesem a jószagú ágyban, hogy elmosogatott
s tisztára ölelte szívemet.
Feleségem is ilyen lesz, ha majd egész emberré növök
és megházasodom, mint az apám.
1925. júl.
Pihés, huncut, görbe állunk,
formás fejünk, fürge lábunk, szép egyenes, fehér hátunk,
meg a szemünk, meg a szánk.
Táncos-hajlós lángot rakunk, sütünk, fõzünk
s hogy az arcunk tüzesedik, a kalácsnak kényesedik,
fényesedik fonatja.
Kelleti magát a szél is, nyílnivaló, gyönge mellünk tapogatja,
jószagunkat terelgeti, kerek szoknyánk emelgeti,
lobogtatja.
Takarítunk, törülgetünk, a hajunkat kontyba kötjük,
lépegetünk, úgy ringatjuk, mint kakas a taréjját.
Hûs derekunk hintázása, karunk-farunk hullámzása,
mint harmatos, magas fûben tíz-húsz kövér, víg gyerek
sivalkodva, meztelenül ha rakáson hempereg.
Hogy az urunk megjön este, mosdóvízzel, vacsorával, csókkal várjuk
ingerkedünk, játszadozunk, csicsítjuk, ha bajjal van,
egész éjjel ölelgetjük
s gömbölyödõ kis hasunkat nézegetjük hajnalban.
1925. júl. - aug.
A te hajad kövérfürtû feketében lecsordul,
Mint a jóillatú kátrány,
Mikor kéthektós kondérból gõzölögve kifordul.
Lebeg is, mint három csapat
Erõs testü, fodor fekete holló -
A te melled, szerelmesem,
Szõke kenyerekkel teli kosarakhoz hasonló
Rokona vagy
A nagy
Meleg teheneknek,
Melyek tejszagú csordában
Füzes parton
Egymás mellé heverednek. -
Fürödjünk meg a folyóban, szív a szívben,
Hiszen mi is tiszták vagyunk,
Hátha mi is elfolyunk a tiszta vizben.
Tiszta vagyok, azért vagyok,
Mert szeretlek,
Látom én az Istent, amint
Szivét adja a szivednek.
Hogy tebenned jött most elém,
Azt is látom -
Õ az én örök szerelmem
S a halálom.
Szerelmesem, mi már egymást úgy kivánjuk, úgy szeretjük,
Hogy ruhánkat, szemérmünket, alig vettük, már levetjük.
Akkor is, amikor énrám sok szörnyü és nagy kõ esnék
És te könnyü fellegeken heverésznél, mint az esték.
Most akár a történelem Európa két zúgába szétzavarhat,
Megszerethetsz másik fiút, aki téged igy akarhat.
Szerelmesen, mint én veled, evezhettek föl a viznek -
Csak az Istent, szerelmesem,
Az én szép, nagy Istenemet,
Megõrizzed.
1925. júl. - aug.
Nagy városokról beszélt a messzi vándor
Ott az emberek nem ismerik egymást
A katonák se hordanak puskát, hanem a nagy tereken muzsikálnak
Sokan gyûlnek oda, a gyerekeket magasra tartják, ugy hallgatják
Meghallgatják, aztán odahaza elmesélik, milyen szép volt
és azok is örülnek neki
A lányok ott is kinevetik a fiúkat, de azért szeretik õket
Fényes nappal is szeretik egymást
Nagy hidak vannak, amelyeken el lehet álldogálni és nézni
a vizet meg a hajókat
Úszkálnak ide oda, az utasok meg hangosan fölkacagnak
Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
komolyan elmegy a hullámok alatt
Azok meg csillognak, mint a pengék
S olvashatni a gyönyörû könyveket, akkora nagy a világosság
Pedig már egészen beesteledett.
1925. aug. [?]
A nagy városokat sehogysem tudom elfeledni,
az idegen is csak róluk beszélt, a mi kertünket észre se vette,
nem is tudom, mi hozta ide, a szinházba se jött el hogy híttuk,
a szomszéd kisasszonnyal se törõdött, pedig azt mindenki megcsodálja,
szõke és magas mint a torony a házak fölött,
ha megy az uccán, ablakba állnak, ugy néznek utána az
asszonyok is, aztán sóhajtva fõzik tovább a jó vacsorát,
hallgatagon megterítik az asztalt és várnak,
még nem beszéltünk, csak mosolyogtunk, de én azért köszönök néki,
ha találkozunk,
õ meg éppen csak rápillantott,
csak elment mellette, hozzá se nyult a kalapjához.
Én akkor is köszönnék néki, ha láttam volna nagy városokat,
ahol szebbek a kisasszonyok,
karcsúbbak mint a diaboló és magosabbak, ott a torony is magosabb,
hajladoznak, ha fú a szél és kipirulva lefogják szoknyájukat,
én akkor is köszönnék néki, akkor még meg is szólitanám
s a nagy városokat, ahol még õ se járt,
nagyon szépen neki is elmesélném.
1925. aug. [?]
Gyere, menjünk édesapádhoz, ott ül a lámpa elõtt
Fekete kenyeret eszik, friss vizet önt a poharába, csobog,
mint a fiatal állatok lelke
Mindjárt meghallják szomszédai, keresztet vetnek, lehajolnak,
fölemelik a roppant lakatot
S csitt csatt - bezárják ajtóikat.
No gyere már, a kémény füstje kékebben száll most otthonába -
Bizony, hogy nagyon szeret téged az édesapád és nagyon vár -
Kimegy este a városszélre, aztán fáradtan hazaballag -
Anyáddal még ébren van soká -
Kinyílik nehéz tenyerük, no gyere már -
Ideje, hogy a pávák széttárják gyönyörû farkaikat.
1925. aug. [?]
Tedd le kissé a szerszámokat
Engedd szabadon szivedet acélhomlokú barátaival
Sok mindent akarok elmondani elfeledett testvéreidrõl,
akik a vén fák gyökereit betakarják
Hová melegen búnak a kígyók, isznak a csillagok szelíd
tejébõl, aztán szép halk énekbe fognak
Árnyékképük is kicsúszik a félõs gyerekek álmaiból -
Sápadtak azok és meghalnak, mire az ég tehene megérkezik
bõ, meleg ajándékkal.
És elhoztam én a madarat is, hisz te akartad
Egyszerüen akarok szólni, hisz te akartad
Mindent, amit megérintettem, odaadok a kezeidbe,
Mindent elmondok, amit elõtted elhallgattak.
1925. aug. [?]
Magyar vagyok, de európai.
Párizs, szeress, én földemet viszem,
Szép földemet, mely csókjaidra vár,
Mert nem csókolja itten senkisem.
Telt melleire varjak szállanak,
Erõs husában vakondok lakik -
Párizs, te nagy vagy s az én földem is
Nagy táncos városokról álmodik!
Bõízû szíve sötéten csorog,
Részeg szagától tántorog a szél -
A nehéz, zsíros televény alól
Városok tornyos öröme beszél.
Csak egyszer megfoganja álmait
S karcsú tornyokkal csengve énekel -
Párizs, szeress, én földemet hozom
És csókjaidat néki viszem el.
1925. aug.
A nap kigyulladt vonata elrobogott
Egykedvü küszöböm elõtt.
Eredj csak
A te lábaid nyoma
Nem fáj már néki többé.
Csönd van
Csak egy csobbanás:
Kövér halamat visszaadom a folyónak
Egy surranás:
Gyönge madaram visszaadom a mezõnek
Eredj csak
Elfedezi megcsorbult levelét
A virág.
Látod?
Már esteledik.
1925 õsze
Takarékos emberhez illõn
Répaleveleket kevertem dohányomba
Ezért pipám
Igen hálás volt
Göthös szavakkal noszogatott
Kékszivü
Fia után
S hogy elértem a tavi toronyhoz
Az estéli violák lelke
A szûz kicsi fiúkák tavának mélyén
Már költögette
Az aranyhajút:
- No ébredj, látod, ma is oly sokat nõttünk
Már a boltos is azt mondta: Urfi
S jövõre már egész biztosan
Hosszú nadrágot vesz nekünk
Az édesanyánk - -
És ott
A hiú némbernek rakott toronyban
Az alkoholtilalom ellenére
Felkötötte magát
A harangozó.
1925 õsze
Sok szárnyad alatt melengeted
Együgyü, szebbik szivemet.
Már hullnak a legpirosabb almák,
Õk is
Visszagondolnak szemedre.
Pirosszemû madaram hol vagy?
Bejártam
Sok fekete földet utánad.
Repülj csak.
Aztán gyere vissza. Én várlak.
És sokat járkálok az uccán, keresem
Piros nyomod a levegõben.
Kavicsokat dobtam a folyóba,
Õ is itthagy most engem.
Oly magos házak közt élek.
El is vesznék, ha nem vigyázna rám
Nehány ittfelejtett éneked. Pedig
Szeretnék nagyobb lenni mint a házak -
Meglátnál messzirõl, amint
Szemem fölé emelt tenyérrel
Nézelõdöm és szomorú vagyok.
Pirosszemû madaram hol vagy?
Sok szép földet bejártam utánad.
1925 õsze
Olyan bolond vagy
Szaladsz
Akár a reggeli szél
Még elüt valamelyik autó.
Pedig lesikáltam kis asztalomat
És most
Tisztábban világit kenyerem enyhe fénye.
No gyere vissza, ha akarod
Veszek takarót vaságyamra
Egyszerü, szürke takarót.
Illik az
Szegénységemhez, aki szeret téged
És az Úr is szereti nagyon
És engem is szeret az Úr
Nem jön soha nagy fényességgel
Nem akarja, hogy elromoljanak
Szemeim, akik
Nagyon kivánnak látni téged
És nagyon szépen néznek majd terád
Ha visszajössz
Vigyázva foglak megcsókolni
Nem tépem le rólad a kabátot
És elmondom mind a sok tréfát
Mert sokat kieszeltem azóta
Hogy te is örülj
Majd elpirulsz
Lenézel a földre és kacagunk
Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba
A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik
És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak õk is.
1925 õsze
Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek. Uram.
Odatenném a szivemet,
De apró szivem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész õ gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szivükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az utjuk végén -
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.
1925 õsze
Vörös dresszünkön elmaradt nyarak
Vérlódító, nagy forrósága izzik. Gyerekek,
Félidõ: 0:0. A vizek
Okos erõvel elöntenek mindent.
Érzitek-e, hogy árad az idõ? S a vér,
Szép, ifjú vérünk lüktetõ lovak
Módjára harmatos mezõn nyerit. Ma nincs,
Ki áhitattal meg ne irigyelné
Baráti jobbunkat, melyet
Odanyujtunk a roskadó világnak.
Félidõ: 0:0; karcsu tagjainkból
Hajbókoljatok ki cédrusok,
Kövek, tüzek és elektromos álmok!
Õrizzétek, mint kövér kisdedet
Jövõ nagy országlásunkat, ahol
Szépek, tiszták és becsületesek
Maradhatnak jó, gyönge társaink.
Idegen autók taposnak el. Erõs
Kovácsok markában a vas
Kipirul, mint a fiatal leány,
Ha futva ér virágai közé. Mi már
Meg sem tudnánk maradni, üldögélni,
A távcsöves, kényelmes páholyokban.
Egy pohár friss vizet s aztán tovább -
Kedvünkre gyõzünk:
Félidõ: 0:0, gyerekek -
Hátunk mögött a Szél, a Nap s az Isten!
1925 õsze
Szép szál legény vagy, egy röpüléssel
Magosabb vagy a magos madárnál.
Csinos mesterség a tiéd, de az az enyém is.
Szijjas nyergedben hátradülsz, nézed, hogy a föld elfordul kelet felé,
Én meg hosszu seprûvel takarítom az egyesület poros termeit,
Tagok se nyitják ilyenkor erõs lökéssel sarkig az ajtót,
Tárva áll az, a nap arany deszkákat nyujt be rajta.
Papir is akad, hát lehajolok, derekamra dõl a seprünyél,
Ugy bámészkodik fölfelé és verset is írok,
Azt se magamról, olyan egyszerü az életem.
Szállj, csak szállj, én ügyellek téged, a rendõr is fölemeli
szigorú fejét -
Hegyes sisakja két szélén két torony karcsu póznáival -
Nyujtott nyakkal futnak a lovak, a tejes kannák össze-kocódnak,
Öt ujj között a fölnyujtott alma csillog.
Te elröpülsz,
A felhõk gyûrõdnek, mint a paplanod,
Lassan te is megöregedsz, hosszu szakálladon átsüt a napfény
S homlokod fölött az ég
Lehorpad és földuzzad megint
A fiatal lányok szagától.
1925 vége
Kovács, kovács, fölgyûrted jól az inget,
aztán megemelted két szép gyereked és bemártottad a tûzbe.
Most ott pirosodnak, ahol a fiatal madár!
Meg ahol a sokkal nagyobb virágok, melyeket oda kéne
tenni a házad elé.
A nap is ott kél ha meglóbálod fejed fölött a kalapácsot
s az üllõ
megcsendül belé, akár a dalolók szive.
Ez a legkékebb tavon él, ahol a halak vert ezüst lelke nyugszik,
este eljön tisztán, kéken, bekocog minden ablakon:
Kalapálj csak, hiszen szépeket kalapálsz te!
A juharfa is úgy nõ, ahogy nagyot lépsz, fütyülsz és a
homlokod megbököd!
Te vagy a kovács és kikalapálod
a virágokat.
1925
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
