|
1926
2006.10.06. 11:18
Gáspár Katának
A dombon két gyerek tornyot rakott magosra a szép, puha sárból,
Összedugták a homlokukat, nézték, fejük között elnyulva jött föl a nap,
Lassan gurult föl a fatörzsön, vonta a csapatot arrafelé -
Legelõl a jóhúsú ifjak, kacagnak és két teli marokkal
füvet nyujtanak föl az égnek,
Meg a lányok, lányok - bõ harmat gördül domboru melleteken,
Cseresnye van a hajatokban, szaladtok és kezetekben lobog a szallag!
Odadõltök a magos fának, vártok lihegve társaitokra,
Akik komolyan lépdelnek mögöttetek, lenéznek és ugy mosolyognak -
Erõsek is a férfiak, vállukon jólcsinált csákány,
Hegye úgy mozog, mint az inga, lépésre mozdul, figyelik
jól az aggastyánok
S közben-közben leülnek a nagy fehér kövekre, azok meg
csöndben fölemelkednek,
Szállnak lassan elõre, mig ezüst fejük is rájahajtják,
Aztán jönnek a friss halottak, átlátszók õk még, mint az ablak,
Alvó fehér hal lebeg a törzsük közepén -
Utánuk már a régebbiek, szép testükbõl nagy darabokat vetnek a bokrok alá
S a csontvázasok kitárt karjukkal, piros madarak röpültek arra,
Énekelnek a karcsú széllel, mely a port magosba dobja,
Rajta átcsillognak zuhogó
És frissen fakadt nagy, tömör vizek.
1926. jan.
Nagy, ezüst halak árnyéka suhan a korállok fölött,
Elhozzák nékem barnuló szined, gyönge fövényen lebeg tova,
Megérinti a fáradt csigákat s azok csöndesen elalusznak.
Én még sokáig figyelem a meduzák átlátszó világosságát
S erõs ollómmal utat vágok a moszatok közt, csengõ karikák
röpülnek föl a tiszta vizben -
Amerre a legszebben csillog,
Arra gyere.
Sok akart dolgaimban néha
Kis beteg csillagot nyujtok föl én a sugaraknak:
Jól gondolj rám te is és ügyelj,
Kertedben, hol a kagylók már nyitott szárnyakkal virágzanak.
Páncélom erõs áramok sodrában keményedik,
Pirosságát legjobban te érted -
Kék virágállat fénylik hátamon:
A legfehérebb kavicsnál várlak...
- Hullámok, szaladjatok gyorsan a dombról!
A virágállat bõ, lobogó szirmai közé
Kövér falatokat hadd adogasson magosra
A rák.
1926. jan.
Röpül a rigó, röpül, megáll, lebukik a tó közepe fölött éppen,
Növény várja tárt szirmokkal, levelei elsimulnak a viz szinében -
Itt fáj, itt fáj - beszéli a hullám, azután elcsendesül szépen.
Most már síma a felület, nyughatnak rajta a pártalan szeretõk remegései,
De azért csak mondják: Gyere már, gyer ide ki,
Ne mosolyogj, mert szél ered, aztán ha föléhajolsz és belenézel,
a tó is megtréfál majd téged.
Gyere, gyere, majd meglátod, szép erõs fiatalember áll ki
a parton teelébed,
Teleszívja magát kékkel, a bokrot frissiben átugorja,
Tenyerét a vizbe meríti, domború mellét is meglocsolja,
Aztán szerszámját fölemeli, jóhangú csengõket kalapácsol,
A halak a partra jönnek, ott csillognak az õ dalára -
Sok csengõt csinál s egy marékkal belekötöz majd a hajába.
1926. jan. - márc.
Melled két pólusa közt a kék sugár -
A kötéltáncos álma áll azon.
A felhõ elfoszlott, hogy föllebeghess
És én már túlsokat kerestelek -
Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
S magányos, nagy fenyõmrõl hullong a jóhúsú toboz.
S a legmagosabb füvek is kinõttek már a dombon,
Szivükben szép, zöld tüzek égnek,
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S az Úr
Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott áll az útjuk végén...
De én nem vagyok fáradt, kedvesem -
Csak a tenger jött el a küszöbömig.
1926. jan. - márc.
A szeretõk hallgatva álltak,
A tóban elrejtették szivüket
S megbeszélvén a hullámokat,
Széjjelváltak.
Most már kimehetsz a partra,
Kinálhatsz nevetve egy almát föl a fának,
Nagyot szaladhatsz -
A tóból minden kanyarodónál
Hûvös szemmel egy arc fordul utánad.
1926. jan. - márc.
Acélgömbbe tömíttetett egyedülvalóság,
Lassan, csillogva, kéményem ormáról - emelkedj!
A magos virág szirmaiból véled száll föl Isten elvesztett koponyája,
Fönnsíkok fagyott zuhatagja zokogva indul néked -
Ki gurul most végig rajta roppant hurjait zengetõen?
Acélgömbbe tömíttetett egyedülvalóság,
Körben térdeplõ elefántok irányozott ormányai fölött: emelkedj!
Minden szépen füttyentõ vonat beleragadt az alagutakba,
Vén gõzök buggyannak a kátrányfolyam buktató medrén -
Dühödt ebek terelik ott a bús hullák keserû nyáját.
Ki az esõt sötét barlang odvából vigyázza,
Kedves annak az árva ég vakságot dobó dördülése -
Minden villám feléd cikáz és benned hal meg -
Acélgömbbe tömíttetett egyedülvalóság,
Emelkedj!
1926. jan. - márc.
A kelõ korongba hajítom heggyel
Vadbika vörös húsán kalapált gerelyét a fiatal szûznek.
Most indulsz el, hogy hazavezettesd falaimat -
Változó árnyékaim ittmaradnak elhagyott hûvösében.
Érzed a viharszellõt, az egymáshoz közelre bujtogatót?
A tétetett város elõtt bosszúsan köszörûli csorbított szerszámait.
Most indulsz el, hogy új földet találtass magvaidnak -
Kövér gyerek alatt sem törik ott ketté a faág,
Leveleivel fölfogott kötényed ráncait igazítja.
Bontsam-e hát a felhõket magosba érõ térdeimrõl?
Fektessem-e már szivünket egymásra a patak fehérlõ kavicsain?
Melledet két domb õrizze kétoldalt,
Gyönge, kifejtett szádat marék érintetlen cseresnye óvja!
1926. jan. - márc.
Mikor a szeretõk veszekednek
akkor hajlongva magasodnak,
mikor a szeretõk ölelõznek
akkor a földdel elsímulnak.
Énekeljünk -
haja ha!
Bömbölõdjünk -
böm-böm-böm!
Susogjunk, hogy
sususu -
üss egyet a
hátamba!
1926. jan. - márc. / 1928
Pucér csapat dobog a dombon,
Keresztülgázol kertemen.
Belénevetnek kutamba,
Hogy kékje nyugtalan legyen.
Szépek, erõsek, egymás húsát
Jóltépett lombokkal verdesik -
Ugrándozzatok csak magosra
S a friss széllel
Gyertek el ujra kertemig.
1926. ápr.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegõ szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipõdet, mielõtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendõt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
1926. ápr.
Pillantásomtól az almák pirosodnak és gömbölyödnek,
térdigérõ erõs búzában henteregnek a fiúk, a lányok.
Én a magos fa ágán ülök, lelógatom a lábomat,
kacagásuk fürtjeimet megbodorítja.
Nem tudják ám a leányok, hogy én mennyire kedvelem õket.
Akkor szaladvást jönnének el, sokszázan gyûlnének össze itt körülöttem,
én meg a zöld leveleket két marokkal szórnám hajukba,
hanem elõbb még minden szálat futtában is kétoldalt megcsókolnék.
Erõsödik az ág alattam, erõsödöm én is a világon,
sokaggancsú szarvasa hátán egyszer csak megérkezik a meztelen leányzó.
Akkor indult el, amidõn anyámra szememet fölnyitottam,
huszonegy éve már,
hogy elhagyta értem az erdõt.
1926. ápr.
Beteg vagyok, 3 napja nem láttam senkit, a szomszédasszony
tejes köcsögöt állított asztalomra,
Nem halhatok meg, nem szabad, mig meg nem találtam a tisztaságot,
Nem tudom még, milyen lehet, szeretném, ha sok haja volna,
én a hajat kedveltem mindig,
Beletúrnék az ujjaimmal, de csak vigyázva,
Belevesznék egészen végül s jószagától nyujtózkodva ott elaludnék.
Igen kicsim, egyszer még mi is örülni fogunk.
Mert leheletem segít a felhõn s a kis öreg hosszan bámul
az eltünõ csapat után,
Óvatosan indul meg aztán, pipája is kialszik közben.
Hûvösödik,
Az uccára dobott cselédlány fiacskája holttestét költögeti.
1926. ápr.
Anyám meghalt, most nem tudom, hogy viselkedjem vele szemben,
Megfoltozná kabátomat, megnézné milyen szép vagyok meztelenül,
Még soha senkise látott meztelenül!
A parasztok learattak, kis padokon várják a halált -
Poloska marja álmainkat, tányérunk csak falakra való,
Csak egy csöpp vajat adjatok kenyeremre.
De jobb ebédet akarunk, hogy jobbak legyünk,
Több pár cipõt az ágyunk mellé, hogy többek legyünk:
A híd lassan kijön a ködbõl, a túlparton szuronyok állnak -
Itt az olló, ott pedig a szövendõ szövet -
Mire várunk?
1926. ápr.
Ballagok lassan hazafelé,
Vert hadak futnak hazafelé -
Nem volt énnékem feleségem,
Vár rám nagyon a feleségem.
Elébem jön, szemével mondja,
Elfut tõlem s zendítve mondja:
Simogassál meg, édes uram.
Bosszús tüzeddel verj meg, Uram!
Kis küszöbén kicsit megállok,
Magos szivén zengve megállok.
Könnyel takarja el csókját.
Lábam elé teríti csókját.
Köréje rejtõ erdõ száll le,
Énkörém égõ erdõ száll le.
Igy vesz el engem diadallal.
Mégis elveszem diadallal.
1926. ápr.
Kigyulladt a repülõgép a világ alatt.
A zengõ sziget
Érthetetlen módon elúszott.
És két fiatal szeretõ
Még mindig keresi
A boldogságot.
Minden gyûlöletem a feneszép jövõnek -
Miért késik a vas-szagú,
Mikor annyira várom!
Az összecsõdített házak letérdeltek,
Csak a legkarcsúbb torony követelõzik,
Nem ejti le fáradtan harangját,
De nem büszke a városra többé.
Egy elfeledett bús alagútból
Kiront még zúgva a páncélvonat,
Ütegeiben tömített fények -
Az én pazarolt, sok szép erõm.
Mint a legnagyobb,
Legmegkivántabb szerelem,
Vagyok számító; kíméletlen;
És erõs.
1926. ápr.
Éjjel,
Mikor a fáradt harcosok õrt állnak az épülõ kapu elõtt,
A leggyötörtebb tompán a földre puffan,
Szive kifuttatja a vágányokat
S a fények szédítõ pályaudvaráról
Kirobog a mennyei páncélvonat.
A páncélvonat megdördül haraggal,
De csak a pávák hallják s kitárják rá farkukat kénytelen
S a fiatalok vérébe zuhog
Ütegeibõl a szerelem.
Mert küzdeni kell a halálban is:
A fáradt élet nem bír minden harcokat -
Mikor még friss eleven voltam,
Mért nem akkor zúdultál szivembõl
Jobbharcú, mennyei páncélvonat!
1926. ápr.
A világ ha elbujdostat
Csak visszahív harangozni.
Elbujdosott harangozó
Csak visszajön harangozni.
Ha visszajön meg is bánja,
Elbúcsúzhat harangszóval.
De ha tûz van megint jöhet,
Megint jöhet harangszóval.
Aztán egyszer nagy ünnepkor,
Mikor keresik halálra,
Visszajön még harangozni,
Harangozni, de halálra.
1926. ápr.
A pohár friss, tiszta növény,
A mezõn csillog és a harmatcseppek rárepülnek.
Ha egy kisgyerek poharakra néz,
Halkan
Megcsendülnek.
A források szivén pohár nõ,
De az üvegesek sem tudják eme titkukat.
A lányok és fiatalemberek
Mindig összetévesztik poharukat.
Összevétettem egyszer én is,
Nékem azóta ízes vízzel pohár nem akad,
Pedig a szomjan haldokló madár
Észreveszi az ég mögött a sok szép poharat.
1926. ápr.
Virágos fák közt ballagok,
Feleségemhez ballagok,
Kinõ a földbõl már a nyár,
Feleségemmel vár a nyár.
Fényekkel ott a küszöbön,
Szívemmel ül, mint küszöbön,
Komoly örömmel énekel,
Erõs urának énekel.
"Neveltem kövem patakon -
Ne bujdosódj már patakon -
Csobogott nap mint nap a víz,
Tiszta már kövem, mint a víz.
Sokat kerested, tiszta vagy,
Tornyunkat rakni való vagy;
Lakom szivedben, én uram,
Gyere már haza, én uram."
Hivj csak, hivj, kedves, én megyek,
Zászlókkal, zenékkel megyek,
Mikorra kedved könnyet ér,
Akkorra urad odaér.
1926. ápr.
Kardhegyen pörg a világ.
Háborúság a hitem.
Szépekkel, nagyokért -
Nincsen jobb a csatánál!
Behúnyom a szememet:
Ki rúg belém nagyobbat?
Kacagok, nyilt a szám:
Ki dúg békát beléje?
Tréfás koldús a világ.
Bot volnék a kezében.
Földbe szúr - virágzom:
Inkább hajít a tûzbe.
Bõdülj torony, rohanj hát!
Fusd ki magad kedvedre!
Szépekkel, nagyokért -
Hiszen ugyis visszajössz.
1926. ápr.
Mikor fölkél a nap,
a sosem haragvók hajától eltéritõdik a harmat,
ne bántson téged az én haragom soha, kedves.
Sokszor gondolok nagy futós terekre, ahol lehet el kell majd esnem,
az árbocfaragók árbocokkal jönnek oda tömött sorokban,
és gyõzvén ott, égnek hajítja hatmillió vasas az õ csengõ szívû kalapácsát.
Szerszámok égi viharába
csókjaidat hadd viszem én is el oda kedves.
Észre sem veszed hogy kihúzom magam, mikor a jövõrõl szólok,
ha akarod, hát csak ama városdaloló gyõzelem után térek meg hozzád,
vagy majd a pékek összekötik kenyérvetõ, jó lapátjaikat,
végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes fõvel elhoznak
lassan az ágyadig.
Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
erõsítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.
1926. jún.
Ha ki erõs ember, erõs az õ dolga,
vagyok én a magam búsultató dolga.
Kaszát kalapáltam s vittek háborúba,
menjek hát, kaszával, menjek háborúba.
Erõs az én szívem s vagyok éhes, rongyos,
nem akarok lenni én már éhes, rongyos.
Inkább akarok csúf, tapodott holt lenni,
méginkább új rendben sorsom ura lenni.
Csúf halottak sírja kivirágzik szépen,
csúf halottak sírja csak besüpped szépen.
De ki gyõzésig élt, följebb jut virága,
szabad szeretõknek eljut a virága.
Jut most elég virág majd a szabadoknak,
tetszik is akkori finnyás szabadoknak.
Tetszhet is: ma harc az igazoknak rendje
s igazok harcának gyõzelem a rendje.
1926. jún.
Csodálkozó bogarak közt lépkedek bátran,
Ha felhõ volnék, szárazságban járnék csak erre,
Elkerülném a kirándulókat, összeszedik õk a papirt, nehogy
jövõre esõ legyen,
Viseltes ruhájuk alól forró testük felesel a sietõ nyárral,
Hétnapravalót játszadoznak és egy bujtató lombról
Feledékeny madár figyeli
Az örömüket.
A lányok szagos lépte nyomán kibútt ez az ártatlan kavics,
Ez a kavics nem József Attila és a fû se, én se vagyok az,
Én a barátja vagyok itt mindennek, tenyeremben a jó dió
háládatosan roppan ketté,
A belékevert szalmaszálat hajamból vigyázva kihúzza az ág -
Mezõ, mezõ, szaladtató, akár a kedvesem termékeny karjaival,
Téritõ lengésû szoknyájával a fiatalemberek élén jár õ,
Minden szagodat néki adtad, virágozzunk most hát nélküle.
Te rengeteg,
Ég felé fordított paizs!
1926. jún.
Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretõk szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.
Nótázva hozza mind a partig
görnyesztõ piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket mind bedobálják.
- Gyõztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd be fájó szívverésed.
Nosza fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgõt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöllõt.
Fogadd most-tépett ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat.
Fogadd seprõnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.
S füstölgõ, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.
S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti õket,
hanem hiába zúg, zúgása
erõsbíti az éneklõket.
A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserû só vagytok ti bennünk -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserû tenger vagytok bennünk. -
S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.
1926. jún.
Mindig jótanácsot sziszegnek
S még ifjú hülye akad ezeknek
Az óvatosaknak, kopaszoknak,
Nagyhasú, huncut okosoknak.
Ha messzehangzón fölbúg a mellem,
Törvényt tesznek szeretõk ellen.
S pénzzel - mig mennyégre tanítnak -
Minden szép lányt elkaparítnak.
Hogy kell rohanni, magyarázzák
A köszvényes lábú strázsák.
S mutogatva sok vacak érmet,
Gyõzelmeinkrõl lebeszélnek.
Szopós isten pelenka-lenben -
Fenék szültek meg a szivemben:
Kölyökséged örökidõnyi,
De végül is föl kell már nõni!
Akik kályhánál sosem ültünk,
Kell, hogy egyszer mi is befütsünk!
Megsütjük mind az okosokat,
Legelõbb is: a kopaszokat.
1926. jún.
A bábok között elaludt a hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.
Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja
és alszik véle csöpp árnyéka is.
Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
De jobb, ha már indulunk haza
erõsen beborult - -
A bábok között elaludt egy hangya
és - hopp - egy csöpp már a kezemre hullt.
1926 nyara
Hajad az ujjamé, a szoknyád alatt
Ámulva búvik a szivem
S zizegve hull a naptár levele.
Vén küszöböm sír, mint a gyerek
Amikor jössz, hogy többször gyere.
Erõs csapatban régi napjaim
Elfúlva rágják a fülem -
Bennünket mért nem csókoltál belé?
És nem értik, hogy sápadtak, buták,
Hogy fényük nem lehet a szemedé!
1926 nyara
Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízû bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengõ habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni -
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, -
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul -
vagy csak így megülni veszteg -
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretõm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson - -
ó köttetõ, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettetõ, zokogtató,
életem, te választató!
1926 nyara
Ismeretlen érveket ki gyõz
bús fejével bizton birni le!...
Már hajóra szállok, elmegyek,
egyszer aztán észre is veszik,
hogy hiába fõtt a jó ebéd
és hiába szólnak énnekem,
nem hozok a pincébõl szenet.
Majd a rendõr elgondolkodik,
hogyha csillagos, nagy este lesz
s nem kószál az utcán senki sem.
Érzik majd a lányok is nagyon,
hogy nem annyi szem néz hosszasan
vízben hajló nád-lábuk után,
de csak összekacagnak megint,
táncba fognak valamennyien
és vidáman elénekelik:
annyira szerette
kedvesét eme,
hogy hajóra szállt s az
elsüllyedt vele.
1926 nyara
Négyen ugrottunk vízbe. A habok
Szivünkben zúgnak, zubognak, fehér
Tarajuk lobog, mint kigyulladt zászlók.
Barátaim, szép, tiszta, hûsitõ
Nagy lángokat kavartunk a nyugodt
Vizekbõl, melyek bátor vágyaikkal
Dallal vonulnak roppant hegyfokok
Istenünk-rakta tornyai alatt.
Az áldott anyaföldet más ki vinné
Friss karjaiban, testében, szivében,
Ilyen erõt-foganó, tiszta nászba?
Ki fojtaná el borus könnyeit,
Bús sóhaját az árva panaszoknak,
Hogy szivében fájóra földagadjon
Minden, mi Istendicsérõ, derék,
Emberben-bízó cselekedet volna
Az új kapuk gyémántos fordulóján?
Ki maradna még komoly és erõs?
Ó maradjunk is erõsek nagyon,
Ha majdan eljön bensõbb rokona
Erõnek, földnek, víznek, tisztaságnak,
Elporló emlékünk fölött ne hallja
Bús szózatát az igaz kritikának:
Elfordult arccal vették be a földek,
És némán vették vissza a vizek,
Kik az erõt: A földet izmaikban,
S szivükben a háborgó vizeket
Egy gyönge korban gyáván megtagadták.
1926 nyara
Jut az ember két virághoz
egyik jön a kalapjához
a másikat odaadja
mindakettõt elhervasztja
nekibúsul hidon ballag
fölszól a víz - le nem csallak -
s õ valamijét leejti
aztán azt is elfelejti
nevet s vacog - esteledik
vizen a hab sebesedik
karjára dûl el is alszik
de csak jobban sötétedik.
1926 nyara
A csengetyûcsinálást
Felfedezni csak az tudta,
Aki kedvese kék szemét
Elfeledni sohasem tudta.
A fákon megszólalnak a csengõk:
Valaki megérkezett.
A hajnalnak is sok csengõje van,
A hajnal
Fiatalasszonyok szivébõl keletkezett.
Egy bosszus leány
A bokrok közé dobta csengõjét
S most halványan figyel az elveszett csengõ szavára.
S egy gazdag úr
Csengõt akasztott szolgája nyakába.
S a csengõszó
Néha átszáll a szolga álmán.
Ha nem volna csengõ akkor én magam
Kitalálnám.
1926 nyara
1
Engem küldtek mindig boltba gyermekkoromban
Az ostobák engem nevettek mindig jobban
Én a feleségem megtaláltam.
Az én feleségem szeme hûs akár a gyógyszertárak
És mint a harmatos dombok melyeket hegyes galambok körüljárnak
Az én feleségem patak mélyén neveli csókjait olyan tiszták.
Van-e valami fölmutatandó frissebb a most vágott almagerezdnél?
Van-e valami erõsebb a tûzvészben fennhangon éneklõ sziveknél?
Vasasok én mindig pártoltalak benneteket
Állítsatok magos szerkezetet
Az én feleségem alá.
Én a feleségem megtaláltam
És most az uccára kimegyek
Lássák meg az én arcomat a komor kapuk
És nyiladozzanak és örüljenek.
2
Ki az akinek szomjúságára az ivóvíz zavara leülepszik?
Ki az aki komiszok közt igazat tesz a szépségével?
Az én feleségem nógat engem:
Nosza keress kenyeret hamar a te két karod erejével.
Az én feleségem nevet engem:
Nosza fuss kalapod után míg a szoknyám legszebben lobog...
Az én feleségem igazán nagyon szép
Összecsókol munka után ha megmosdatott.
Gyere kedves
Erre jönnek barátaim - a mi esténk összehozóan holdas -
Kinyitom én az ablakot a szebbiket hogy te eléjük kihajolhass.
1926 nyara
Kazánt súroltam; vágtam sarjat;
elnyúltam rothadt szalmazsákon;
bíró elítélt; hülye csúfolt;
pincébõl tódult ragyogásom.
Csókoltam lányt, aki dalolva
ropogós cipót sütött másnak.
Ruhát kaptam és könyvet adtam
a parasztnak és a munkásnak.
Egy jómódú leányt szerettem,
osztálya elragadta tõlem.
Két naponként csak egyszer ettem
és gyomorbajos lett belõlem.
Éreztem, forgó, gyulladásos
gyomor a világ is és nyálkás,
gyomorbeteg szerelmünk, elménk
s a háború csak véres hányás.
S mert savanykás csönd tölti szánkat,
szivembe rúgtam, ordítson már!
Hogyan is hagyna dolgos elmém
feledtetõ, de bérdaloknál.
Kínáltak pénzt nagy sok bosszúmért,
pap mondta: Fiam, szállj az úrhoz!
S tudtam, ki üres kézzel tér meg,
baltát, kapát meg köveket hoz.
Villogó szívû, gyõzni bíró
vagyok, kinek kell legyen kedve
igazat tenni, pártot állni,
ím, e szigorú emlékekre.
De emlékhez mi közöm nékem?
Rongy ceruzámat inkább leteszem
s köszörülöm a kasza élit,
mert földünkön az idõ érik,
zajtalanul és félelmesen.
1926 nyara / 1930
1
Esik esik -
a por nedvesen reszket életünkön -
csattog, dörög -
dörömbölnek - hallod? - a szivünkön!
Meztelenül
futni futni
tárt karral futni egy erdõ felé - - -
esik esik -
kis tenyered
mért tartod ki a menykõ elé? - - -
A szél hozta -
a szél
hangosan kacagó lányok
bontott hajából zudulva lebeg - - -
recsegve jajdulnak az ágon
hibás-szivû száraz levelek.
2
És szoknyád szagát is akarom tõled
s te csókolsz, ütsz és sohase vársz -
hogy tisztulhatna meg hát a szerelmem,
ha látlak, hallak, hogy szólsz és hogy állsz -
nézd, fáj a homlokom az ütközéstõl
és fáj, hogy elmulik ez a fájás,
mert bomlott melled varként rátapad
s elfordult szemmel hiába tépem róla,
ne félj, nem gyógyul, csak tovább szakad - - -
s hiába bánkódsz,
az igazak lehelte felhõ
nem segít a te könnyeiden -
az én szememmel kell kisírnod mindent,
hogy érted el ne pusztuljon szivem!
3
És isten lábánál ülünk le együtt,
te kettõs melled bontod összecsengve,
õ elhalványul, én közönnyel nézem,
hogy két lélek mellettem újra gyenge,
hogy szivemben csak kerestétek egymást,
akik ágyamban találkoztatok - - -
de úgy mondom csak a közönyt s az istent,
mert bús fennszóval sírva rothadok.
4
Hullj esõ hullj és öntsd el e világot,
mely ilyen nõkkel verte meg magát,
ki védené azt bicskával szurom le,
a történelem ha parancsot ád.
S bár piszkos vagyok már a nagy jövõre,
ott leszek én a barrikád elõtt -
az új szeretõk, sárgák és fehérek,
ne lássanak mint gyönge szenvedõt.
Találkozzanak vágyó testemen
Sanghajtól Wienig, Chikagon keresztül,
csak mosolyogjanak ezen a versen,
melyben meghülyült korunk kínja rezdül.
Szabad közösség, jöjj, feléd megyek,
néném könnyei feléd hullanak,
mind szenvedünk s nagyon kiérdemeltük,
hogy megérjük már néhány napodat!
1926 nyara - 1927 vége
Fájás, nyomor és jóság hajtott össze,
Erõs búzában gázolunk, kedves fegyverünk böködi tomporunkat -
Kedves fegyverünk, böködd csak szüntelen tomporunkat,
Hadd tudjuk meg újra és újra - nem gyõzünk semmikép véletlenül.
Nem sietünk, erõsek vagyunk, tudjuk, kit miért állítunk törvény elé.
Tanácsot állunk a dombon, gyönge fürjek, nyulak búnak
meg nyugodtan lábainknál -
Elmegy fölülünk a felleg, hogy észrevehessünk minden idegen repülõgépet.
Te délre mégy, te nyugatra, én pedig északra, Elvtárs!
1926 nyara [?]
A pap mosolyog és derûsen
gondtalan üdvû istent dícsér.
Darazsak dongnak s poros úton
végig zümmögõ gyásznép kísér.
Egy barna és ijedt leányka
ablakhoz nyomja orrocskáját
és papája a pipaszárral
megveregeti farocskáját.
S harmatos füvek gyenge ízzel.
A fákon hajnali pirosság.
Lombok zizegnek, szöcske ugrik,
a pókok hálójuk foltozzák.
Emlékem egyre merevebb lesz.
Valaki rábök homlokára,
síromig setteng s jó kutyámat
nem uszíthatom többé rája.
1926. aug. / 1928
1
Új borzongást gondolt ki a kert
hozzámvalót és énekeltetõt
tudott engem és öltözõdve várt
és én szívét még nem láttam elõbb
legszebb fáit dombra küldte fel
hogy zúgjanak ha kél a homlokon
s vízig hajolva mosták gyökerük
kik elémjöttek völgyi útamon
völgyi úton érek égbe én
de ezt a dombot én nem engedem
elpusztíthat már választott veszély
itt pusztul el a kert a szívemen.
2
Szeretem és szeretnek nagyon
szõke ajándék hibás uzsora
csengõ habok s a tompa por de már
por nem szállhat a szívemig soha
tükröm mögé faháncsot teszek
kirakom fûvel: itt járt valaki
hajába szalmaszálat fútt a szél
és itt egy ág vigyázva húzta ki
most meg elmegyek a fák közé
az erõsök pálcáját letöröm
három virágot ütök el vele
hogy illatozzanak az övömön.
1926. aug.
Volt fogam közt már szivar,
csuklómban megállt a kés,
mosdatott habos vihar,
alvó számba szállt a légy,
néni szunnyadt ágyamon,
szépet álmodott szegény.
Tiszteltek, ha vért köhögtem,
mégse köptem hóba én.
Voltam vonító kaján:
halljunk hát nevetni holtat,
vagy a holt is él talán?
Erre ittam jó borocskát,
rágtam fõtt malaclapockát,
kezet fogtam balkezemmel,
megpöngettem szemfogam,
isteneim mind eladtam,
ez a ruha másé rajtam,
kereshet pipogya ember,
az én megnyurgult szivemmel,
tükröm mögött szerelemmel,
oroszlánra várok én - -
Elsõ ízben cipõm fényét
kényesítse bús sörénye,
másodízben cirógasson,
körme torkomat kitépje,
behunyt szemmel végignyaljon
harmadízben az ágyamon,
pártalanul és üvöltve
õrizze a ravatalom.
1926 õsze [?]
A virág elfáradt már szagosodni.
Unta,
hogy mifenének tettük asztalunkra.
S igyekezett árnyékot vetni,
nagyobbat, mint a kertben
s elfáradt, mikor nem néztünk oda.
De észrevettem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
