|
1929
2006.10.06. 11:20
Kopaszodsz és õszülsz te!
Bölcsebb, korod elõtt hajolj!
Zsandár sandít, bõszülsz-e?
Ne bánd, jó vagy, derülj, danolj!
Pipabagó nem ország,
ne bomolj, ha szutyka csorog!
Ebed szeret, vihar vág,
kell-e más, ha meggondolod?
Forg a világ! csakhogy lenn,
miként a megnyomott darázs,
dong a napban, szívemben -
dehát ez is csak hallomás.
1929. ápr.
Csin-bin
- Hoppsz, hopp! Mint bõ parasztleányok
szoknyába suttyant adomája,
elszállsz az ég alól, vagányok
félig ludtalpú Attilája;
s tünõ, foltozott fenekedre,
hol aranygyapjas rended hordod,
tátva bámulnak kecske, medve
s szüzek! anyókák! napraforgók!
Medália
Hiába, hogy tegnap sem ettem,
evett az ördög énhelyettem
csülköket, országot, jövendõt.
S bár õ töltötte meg a bendõt -
helyén a holdaknak, napoknak,
vad ürülékeim ragyognak,
pecsétei disznó halálnak!
Hancuroznak és muzsikálnak...
1929. máj.
Állok, lábamnál tócsa nõ
a pocsolyához - az a dolga.
Bevont farokkal bú elõ
az eb, hogy lábam megszagolja.
Kövér az ég, az üdv a gondja,
pislog, dagad a püspök dombja,
fütyülnék s számra pára jõ -
hát megfontoltan, mint a dudva,
gõzölgök szépen, komolykodva,
révedek én is, révedõ.
Fütyültem könnyedébb koromba...
Esik, hogy nõjön sár meg bodza,
csak egy hûvösen heverõ
répa, egy jámbor meszelõ
meg én hallgatjuk gondolkodva.
Lassudad, országos esõ
hulló hajamat panaszolja.
Dörmögõ vagyok, dörmögõ.
Meg ballagó, hisz evezõ
nem kell soha az országútra!
És dünnyög, motyog a cipõ,
hogy csizmának is elég volna.
Feszeng a tök, busong a boglya,
esik a mezitlábasokra,
a munkátalan munkásokra,
esik a remegõ toronyra,
a lágy talajra, tulajdonra,
gödörlakó kubikusokra,
párnás, polgári lakásokra,
esik, esik, hisz az a dolga.
Lassudad, országos esõ,
nehézkedve és panaszkodva.
1929. júl.
Avas szalonnán élt, mint az idõ.
Telt-mult naponta, sárgán görbülõ;
szalmát számolt, vagy nézte az eget,
a csillagokban szíve zizegett.
Tudta, nagy nap kél a hegyek mögött.
Hosszan pipált és lassan köpködött.
Ha förgeteg csapkodta, ballagott -
zúgó vízárnál ült és hallgatott.
Hát így. És most e gyûlõ hajnalon
odatopog egy bokor hajadon
s dönög, donog. Hát elbosszankodott
s markos bajszába mormolt, mormogott.
- Ejh, dudorássz csak, míg a szerelem
hulló levélen hajadon pihen;
míg fürtödre a giz-gaz rátapad,
karod rángasd és ringasd derekad!
Könnyen becsípik proletár-ludak
tapadó bõröd, majd ha meglohad.
S csimbókba barnul, mint a naspolya,
két ringó melled ringló mosolya.
Fortyos fazekad gõgben szenvedõ?
Megnyugszik minden csapkodó fedõ.
S a tollas karalábé görcseit
a fejeden új ifjak föllelik.
No, dalolj, rózsaromboló leány!...
(Igy feledte a lángos lány után,
hogy zokszava bár vág, akár a sás -
erõs a sorsunk, mint a csikarás!)
1929. aug.
Guggolva ringadoz
a málnatõ, meleg
karján buggyos, zsiros
papiros szendereg.
Lágy a táj, gyöngy az est;
tömött, fonott falomb.
Hegyek párája rezg
a halmokon s dalom.
Hát dolgoztam hiven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyû a menny!
A mûhely már sötét.
Fáradt meg együgyû,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fû
és mint a csillagok.
1929. aug.
Itt kuksolok a szilvafák között,
kakukkolgat a hamvas szerelem,
kakukkolgat. A berekháti köd
pamutpapucsban lépked szívemen.
Elültem, mint az öreg szúnyogok.
Összébb simul a szittyó meg a nád,
hever lábamnál a szél és morog;
borzas a szõre. Sóhajt a világ.
Tégla a boglyán, öklöm fejemen, -
egy margarétán búsulnék magam,
már pára hátán illan életem
s - vén görbe bú - munkám még lombtalan.
Csak bámul göbbedõ hodály alól
a barna kapa hûvöslõ nyele - -
Ökörnyál után ugrik a bokor,
zsibongva rebben száraz levele.
1929 nyara
Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyûségû rét.
Ezüst derûvel ráz a nyír
egy szellõcskét és leng az ég.
Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.
Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbõ eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.
Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.
1929 nyara / 1934
A báránybunda árnyakat
tûlevelû fák fércelik.
Szalad a puli pillanat,
fagyon koppantja körmeit.
Hümmögõn áhítgat a nép
s házacskák gondolkodnak, ím
zsuppjának zsíros süvegét
lehúzza ablakára mind.
Kárál a tyúk keservesen
az eresz alatt, mintha már
vénasszony lelke volna, mely
rimánkodóan visszajár.
Belül is pöttyös állatok,
ütõdött, kékes öregek
guggolnak, mordulnak nagyot,
csupán hogy ne merengjenek.
Mert sok a révülni való,
ha már az ember nem kapál.
Szép, puha gond a pipaszó,
tört ujjak közt pamutfonál.
S mit ér a vén? A kanalat
elejti, csöppent, etetik
s ha õ etet, a malacok
habos vödröstül fellökik.
És lágy a tanya, langy az ól.
Csillagra akasztott homály!
Kemény a menny. A gally alól
bicegõ cinke sírdogál.
1929 nyara
Száz göbbedõ odvas falunkba'
homokot kötözni magunkba'
- ákácok, vigyázzunk magunkra! -
az úri szélben ez a föladat.
Zizegni minden bizalomra
keserülõ e marxi munka,
de kössünk, kössünk lágyan zsongva,
a homok elfut, a föld megmarad.
Törzs vagyok-e, vagy már csak torzsa?
Nem sors az egyes ember sorsa!
Fogom én, lám kötöm ujjongva,
a jó fa zúg, az édes táj dagad, -
Recseg az ég odvas falunkba',
csikorogva hordja halomba
tört águnkat, csörög a lombja, -
de meleg földet fogunk föld alatt.
1929. nov. / 1931. febr.
Vágom a fát hûvös halomba,
fényesül a görcse sikongva,
zúzmara hull szárnyas hajamra,
csiklándani benyúl nyakamba -
bársonyon futnak perceim.
Fönn, fönn a fagy baltája villog,
szikrádzik föld, ég, szem, a homlok,
hajnal suhint, forgács-fény röppen -
amott is vág egy s dörmög közben:
tövit töröm s a gallya jut.
- Ejh, döntsd a tõkét, ne siránkozz,
ne szisszenj minden kis szilánkhoz!
Ha odasujtsz körül a sorshoz,
az úri pusztaság rikoltoz -
a széles fejsze mosolyog.
1929. nov. / 1931. febr.
A napba bámul sebtiben -
hûl már a langyos Balaton, -
árnyéka hosszabb a vizen,
mint õ maga a szárazon.
Rólunk nem tud, hisz rá sem ér!
S még száznál többen is vagyunk!
És éretlenül ér a dér:
savanyú szöllõ az agyunk.
Elhullunk, mint az õ haja.
Hisz ott is, hol nem vágta gép,
földünk kopasz. Idestova
jöhet az új, parókanép.
Ezt, mikor éhen összeestem,
tisztes bosszúból verselém,
mert meghalok, de õ e versben
örökkön él e sártekén.
1929
A gyolcs ködökben puha varjak ülnek,
csüggedt borókán fészkel a homály.
Tömpe szobácska vert földjére dülnek
két botos pásztor és három király.
Az asszony leszáll a kamrai létrán, -
Mennybõl az angyal! - zeng öt atyafi.
Az öreg kapás az ólban ganét hány,
kántálnak sírva lompos tyúkjai.
Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt,
borostás állal komorul a zsupp
s fodor leveske szaga áraszt vígaszt,
mely a danával mennyezetre fut.
Jézus, kinek szállása sárga irka,
heverõ papírbarmok közt örül
s a tûz fényénél a jámborok mintha
ugrándoznának a jászol körül.
De ez nem igaz. Részes-szalmát hajszol
az úri szél és gõzlik a magyar
s a két pásztor fonott kalácsot majszol
s a három király pálinkát nyakal.
1929. dec.
Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!
Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.
Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Fõtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.
Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!
1929. dec.
Arcodon könnyed ott ragadt
kicsike kezed megdagadt
kicsim ne búsulj tartsd magad
azért hogy rongyoskodsz, velem
szövetség ez s nem szerelem
lakásunk mûhely s jégverem
hol zúg a szél
az ember nagykabátban él
az ember él
kenyeret eszik és remél
várja hogy elmuljon a tél
hogy egy padon a napba üljön
és fölpiruljon még a vér
*
Mikor dolgozol csendesen,
érzed e néha kedvesem,
hogy bár éhezve, fázva
buvunk össze a nyirkos házba,
*
Zúgó, fehér
falkában ujból
ránk tört a tél.
Semmi remény.
Gyémánt a mennybolt,
erõs, kemény.
Begyujthatunk?
Muszáj. Oly lágyak,
gyengék vagyunk.
Az ágy meleg.
Simuljunk összébb.
Vágy nem feled.
Ruhát, neked,
s teritett asztalt,
uj székeket.
*
Erõs, kemény
gyémánt a mennybolt.
De te meg én?
Gyengék vagyunk;
szenet kell venni,
begyujtanunk.
Mint más szegény,
pénzt és nyugalmat
terveztem én.
Vágy nem feled.
Simuljunk összébb.
Az ágy meleg.
*
Én
Kedveském, ha szemed lágy lobogásait
összegyüjthetném s pici polcaink közt
libbennének - öreg butoraink puha
táncukat elmosolyodva néznék.
Õ
Édeském ........................
................................
................................
................................
Én
Kedveském, ha szelíd két karod átölel,
mintha édes, holt anyukám ölébõl
lassú lelkem, a lágy, még ma se lépve ki
mind csak aludna a gyors világban.
Õ
Édeském, ha szerény friss vacsoránk után
földerülten jaj ki se mondhatom, hogy
büszkén, boldogon - ugy kell
*
Mily szép vagy, milyen gyönyörü,
mindenütt kerek s gömbölyü
Alvást ér, ha rád borulok,
mikor ölellek, megfulok
s holtomból ujjá éledek,
hogy el ne vesszelek tégedet.
*
Repedt kályhámon macska ül -
ne hadd, hogy szomorú legyek,
ne hadd motyognom félszegül
hogy élni kell és nem lehet.
Töprengett õsszel szilajon,
havazik gondolkodva most -
kérdezem hát, ha nem tudom:
követ tépjek, vagy papirost?
Tél van, puhán jár, mint a köd
a síkló, soknyákú, kegyenc -
kékorru katonák között
polgár vagyok-e, vagy fegyenc!
*
Ragyog az ég. Terülõ, fagyos háló,
a jeges bogok rajta csillagok.
Itt nyárfa sír. S a tömör vizben gázló
halászok csendes árnya ring amott.
Most partra lépnek rekedt csizmáikban,
s mig lágyan málnak iszamos rögök,
a halak husa fölpattanva villan
s a háló-alji kis vizben csörög -
A bulldog csuka sötét fényü teste
mint árnyék fekszik a keszeg hasán,
s mintha taknyos ponty lágyságára lesne
tátogván kap a görgõ víz után.
*
Csendes, kévébe kötött reggel,
zsömle-zizegésü világ,
porhanyó falucska, mondd el
a lágy kenyér dalát.
Im, a könnyü szél elõsurran,
tereget szép búzamezõt
s tovaringatja lágy fodorban
a zümmögõ idõt
a lombok közt
borzong az este már.
Tömött gondját bontja a béres.
Gyenge muharos mezõt
terít a szél könnyedén,
a fû zümmögõ idõt
ringat rezgõ levelén.
Az idõ
futva terem mint bab
Esõs, kisímult vidékem
tócsába foglalta a holdat.
*
Szegény ember hova menjen?
Megfogott egy marék bolhát
*
A vásártéren sátrat ütnek, vernek
süvölvények közt ácsorog a Gyermek
egy roskadozó deszkapolc elõtt.
A deszkapolcon bádogdobozok
Én nem vagyok te, én nem csupán látszom,
én játszom.
Fedezheti igazamat a
napsugár elõl Kazamata, -
fogaim közt leng a zamata.
Nem testedben, ám tebenned, a nedvek
ha meg-megcsillantják a tünde kedvet
Vassal csorbitott csontváz-leletek
mutatják, hogy itt mivé lehetek,
ha mellemre kitüzöm jeletek, -
csirkefogók! Nem játszom veletek!
*
Dagadt hentes bárdja vágjon át,
tátott hátadba hulljon bé a hó
te kézrebbentõ hülye elnyomó
*
Szamár széllel pajtáskodni vén
bosszankodó rózsa vagyok én
*
Mióta egyéb nagy írók
bús másolását vállalom
*
Szélnevelõ, tágas pusztán
soványkodunk tökkáposztán
1929-1932
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
