|
1930
2006.10.06. 11:20
Kis, nyurga füst virágzik hold elõtt.
Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledõl.
Áttetszel rajta, égi hûvösség.
Sokat szenvedtem, hát sovány vagyok,
elszállok, mint a köznapi bajok -
áttetszel rajtam, égi hûvösség.
Elszállok, el, de a lágy remegés
az életért, világot ringat és
áttetszik rajtad, égi hûvösség.
1930. jan.
- Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
szóval, tettel és hallgatással is?
Mért békitik a símák alattomba'
lány-duzzogássá haragvásait?
Földön a magyar és földben a költõ,
dühödt markába rögöket szorit,
mellérõl égre libbent föl a felhõ,
de tovább vívja forradalmait.
A televény titokzatos honában
izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.
Ezer holdon kiált és haragjában
szeleket ûz a Hortobágy felett.
Szeleket, melyek úri passzióból
a begyüjtött kis szénát szétszedik
s a sülyedt falun fölkapják a hóból
Dózsa népének zsuppfedeleit.
Teste a földé. Földmívesé lelke,
ezért koppan a kapa néhanap.
Sírja három millió koldus telke,
hol házat épit, vet majd és arat.
Verse törvény és édes ritmusában
kõ hull s a kastély ablaka zörög, -
eke hasit barázdát uj husában,
mert virágzás, mert élet és örök.
1930. márc. 23.
Sakált kiált, hollót hörög,
ki jól dalolni restel;
és idenyög a Dala-dög,
az éveire mester.
Nem a szipolyt, õ azt gyalázza,
kinek nem álma pálmaháza.
Pálmáját öntözzék ebek,
álljon közibük õ is.
Kertésszen õszi kerteket,
hol megtrágyázzák õt is.
És orrát vájván, mint a vermet,
csak higyje azt, hogy elmerengett.
Mit koslat ködgyûrûk körül
szárnyaska szamarával,
ha nem vivódik emberül
a népek nyomorával!
S a poshadt ködöket habossá,
ha nem habarja viharossá!
Ha nem bú, nem baj õneki,
hogy oszladozó felhõ
ez édes nép, mert szétszedi
az úri szél, a dörgõ.
Míg sorsunk rongy és alant szárnyal,
tapogatódzó ökörnyállal!...
Kóró a lelke, ûl azon
kis varasbéka ékül;
vartyog s míg zizzen a haszon,
vénebb békákkal békül.
Ha hitted messzirõl smaragdnak,
csak fogd meg, ujjaid ragadnak.
... Olcsón adódott el, hiszen
szerény, akár a kórság.
Adjuk rá néki iziben
ezt a jószagú rózsát.
'sz künn azért zúg nemes viharja,
mert benn a hasikát csikarja.
1930. ápr.
Megy a mezõ, mint a viz.
Cincog a fûszál is.
Egér lett a búza is,
Egér a bogár is.
Egymás vállán kis kezük,
Táncra kerekednek,
Fölrugják az életünk
Arany porfellegnek.
Nyüzsög, izog, föltolul,
Ráncolódó bunda.
Akasztotta fene úr
Ide a nyakunkba.
Szegény paraszt reményét
Megeszi a kórság,
Tántorodó kéményét
Megüti a grófság.
1930. ápr.
Koromorrú bikát fejtem,
rege, róka, rejtem,
sorsot nézni bikatejben,
rege, róka, rejtem.
Hét csöböröm jó vasában,
rege, róka, rejtem,
lobot vetött habosában,
rege, róka, rejtem.
Lángos csöbörim befödni,
rege, róka, rejtem,
szertefuttam rózsaszedni,
rege, róka, rejtem.
Nép rozsa ring a rózsában,
rege, róka, ejtem,
kasznár szíve káposztában,
rege, róka, ejtem.
Keni urát oly kenõccsel,
rege, róka, ejtem,
fizeti a népet lõccsel,
rege, róka, ejtem.
Váljon szénájuk szalmává,
rege, róka, ejtem,
tányér tészta piócává,
rege, róka, ejtem.
Láng legyen kecskéjük szarva,
rege, róka, ejtem,
böködjön a paplanukba!
Rege, róka, ejtem.
1930. ápr.
Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
ûznek vala szivemben.
Agancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.
Farkas leszek, takaros.
Varázs-üttön megállok,
ordas társam mind habos;
mosolyogni próbálok.
S ünõszóra fülelek.
Hunyom szemem álomra,
setét eperlevelek
hullanak a vállamra.
1930. jún.
Munkát! kenyeret!
Munkát! kenyeret!
Jön a tömeg, a tömeg!
Mint a megriadt legyek
röpülnek róla a kövek.
Szálló szikla apró szikra,
mint ki a szemét kinyitja,
ha vasdorong ütötte meg.
A tömeg
járó erdõ rengeteg,
ha megáll, vér a gyökere.
Termõföld talpa, tenyere.
Százezer hegy a kenyere,
itala nem férne ködnek
s a ködök bár hegyet födnek,
a tömegnek nincs kenyere.
Kenyértésztaként dobódik,
hánykolódik, dagasztódik
a tömeg.
Tömény õssejt, püffeteg
tapogatóit kibontja,
nyúlik, válik amõbaként,
más dudorait bevonja.
Világ, bekap a tömeg!
Felleget fú orralika,
odvas foga
bérkaszárnyák görbe sora.
Kapkod, nyúl, ahova ér,
csûrért, gyárért, boglyáért,
hétórai munkáért,
a Göncölért, Fiastyúkért,
bõvízû, alföldi kútért - -
Nyirkos, görbedõ atyáim,
édes, sovány leánykáim
a tömeg.
Körötte füstölgõ csövek.
Folyót piszkál a szalmaszál, -
ni, kapja, viszi már az ár!
és sodorja a padokat,
a kiszniket, a kocsikat,
a csákókat, a lovakat,
a fölmutatott kardokat - -
Óh!
Minden más hiábavaló,
az alku, az átok, a csönd, a szó!
Õ
az épület s az építõ,
lenn alapkõ és fönn tetõ,
a dolgozó, a tervezõ - -
Éljen a munkásság, parasztság,
nem fogja polgári ravaszság,
fölrugja milliónyi láb, -
hú! tömegek, tovább! tovább!
1930. szept. 1.
Megvallattak, hogy vérzett a husunk.
Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény,
gondolj reánk, kik fel-le futkosunk
és messze nézünk cellánk szögletén.
Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény,
eledelünket kiköpi a szánk,
gyomor- s tüdõbajt ítéltek reánk
s ha nem pusztulunk, elpusztítanak.
Még harcolunk, de testünk oly sovány.
Testvér, segítsd a lebukottakat.
Otthon a tûzhely hûvös és repedt,
hideg fazékban készül az ebéd:
a csarnok nyirkos kövérõl szedett
kis káposztalevél és hulladék.
Az asszony szédül, szidja gyerekét
s a szomszédné a gangon kiabál,
hogy tõlünk sosem kapja vissza már
az ujjnyi kevés lámpaolajat.
Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál.
Testvér, segítsd a lebukottakat.
Gondoljatok a büdös kiblire,
mely ködgomolyban küld új nyavalyát.
Adjatok szappant, lóhúst s télire
apadt testünkre adjatok ruhát.
Küldjetek könyvet, bármily ostobát,
mert megõrjít a patkánypuha éj,
az asszony nélkül gyötrõ szenvedély.
Enyhítsd kínunk, ha munkás vagy s szabad,
Elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély!
Testvér, segítsd a lebukottakat.
Küzdtünk híven a forradalomért,
nem halhatunk meg, élnünk kell tovább.
Zizegve várnak a röpcsik, a hék
s éhbérrel várnak mind a burzsoák.
A mozgalom vár, munka és család,
míg megbukik a kizsákmányolás,
sarló villan, lesújt a kalapács
s börtönrõl, gyárról lehull a lakat.
Éljen a Szovjet, a munkástanács!
Testvér, segítsd a lebukottakat.
1930. nov.
Tõke és Fasizmus jegyesek
Minden külön értesítés helyett.
Kuka kakuk mekegett,
kis göndör domb röfögött,
mosoly szállt az érre
s a kiázott fák töve
sárga foggal röhögött
a lakzi hirére. Lám, lám.
"- Édes úrnõnk házasul!
Hé munkás! Hé bércseléd!
Meghivott a tõke!
Itt a levél, legalul
napszám-pengõ a pecsét -
kétség nincs felõle!" Lám, lám.
"- Görbe karónk meghizott!
Kolbász lesz belõle, ám
paraszti bendõbe!
Napszámos is inni fog -
sárga bor a láthatár,
pezsdül erjedõbe!" Lám, lám.
"- Kiki ezer egeret
kap a mezõn - fogja meg!
Jó lesz egyelõre,
az idén, hogy spájz legyen
s hogy ne álljon üresen
a kamra jövõre!" Lám, lám.
"- Mert a tõkés uraság
nem az ördögök menye;
ég a fõkötõje!
Ezért áll a napvilág
helybe, mint a jegenye
viharos idõbe." - Lám, lám.
1930. nov.
Szállt a daru. Tüntén
révedtél mereven.
S csak mormolgattad ülvén:
az ott a szerelem.
A tömör földeken
dünnyögtél tétován.
Tünõdtél, mért hagy el
a jómódú leány.
A faj, a faj szavát
gyûrte össze a szád.
S nem tudtad, hogy a fajt.
megosztja a világ.
Hogy tuskó kezû munka
s nyúlt ujjú élvezet
igazít utunkra.
Tied hová vezet?...
Nyúlós, tömött e táj,
hájas homály dereng.
Hüllõk hona. Megállj!
A víz tompán mereng.
Vékonyulsz, elhajolsz
e puszta szélinél
s széjjelkapkod a sors
mint a füstöt a szél.
1930. dec.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
