|
1932
2006.10.06. 11:22
Füstöl a víz, lóg a káka
kókkadón a pusztaságba.
Dunnába bútt fönn a magas.
Sûrû csönd ropog a havas
mezõben.
Kövér homály, zsíros, csendes;
lapos lapály, kerek, rendes.
Csak egy ladik, mely hallhatón
kotyog még a kásás tavon
magában.
Jeges ágak között zörgõ
idõt vajudik az erdõ.
Csattogó fagy itt lel mohát
s ideköti csontos lovát
pihenni.
És a szõlõ. Közbül szilva.
A tõkéken nyirkos szalma.
Sorakozó sovány karók,
öreg parasztoknak valók
járkálni.
Tanya, - körülötte körbe
fordul e táj. A tél körme
oldaláról egy keveset
repesztgeti még a meszet;
eljátszik.
Az ól ajtaja kitárva.
Lóg, nyikorog, szél babrálja.
Hátha betéved egy malac
s kukoricatábla szalad
csövestül!
Kis szobában kis parasztok.
Egy pipázik, de harasztot.
Ezeken nem segít ima.
Gondolkodva ülnek im a
sötétben.
Uraságnak fagy a szõlõ.
Neki durrog az az erdõ.
Övé a tó s a jég alatt
neki bujnak a jó halak
iszapba.
1932. jan.
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa,
ki setét gondok közt henyél;
ültetne krumplit harmadába
s nincs szabad föld egy kapa se,
s csomókban hull a hajaszála
s nem veszi észre maga se?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek öt holdja terem;
lompos tyúkja kárál a torsra
s gondjai fészke a verem;
s igája nem zörög, sem ökre
nem bõg elnyújtva - nincs neki -
s mélyérõl párolog a bögre,
ha kis családját eteti?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki maga él, maga keres;
levesének nincs sava-borsa,
hitelt nem ád a fûszeres;
egy tört széke van, hogy begyújtson,
repedt kályháján macska ül,
ritmust lóbál az ajtókulcson,
néz, néz, s lefekszik egyedül?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki családjáért dolgozik;
veszekszenek, kié a torzsa,
és csak a nagy lány néz mozit;
a nõ mindíg mos - lucsok holtja -
szájíze mint a fõzelék
s a szigor a lámpát ha eloltja,
csend fülel, motoz a setét?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki a gyár körül õgyeleg;
helyén a kapszlit nõ kapdossa
s elfakult fejû kisgyerek;
s a palánkon hiába néz át,
hiába cipel kosarat,
szatyrot, - ha elalszik, fölrázzák
s lebukik, hogyha fosztogat?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki sót mér, krumplit, kenyeret,
hozomra, újságpapirosba
s nem söpri le a mérleget;
s ritkás fény közt morogva rámol
- az adó hosszú, nagy a bér -
s mi haszna sincs, hiába számol
többet a petróleumért?
S mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki költõ s fél és így dalol;
felesége a padlót mossa
s õ másolás után lohol;
neve, ha van, csak áruvédjegy,
mint akármely mosóporé,
s élete, ha van élte még egy,
a proletár utókoré?!
1932. jan.
Kaszák villannak az egen,
suhogó rendekben dõl a zápor.
Nagy nyalábokban, szélesen
borul a szál, zizeg, aláhull.
És búzaszemekként a cseppek
tetõkön pattognak, peregnek.
Kaszák villognak? Szuronyok.
Golyók kopognak, csörögnek boltok,
futók sortüze vet lobot,
porzik a füst, összeszorított
foggal a föld tömege zendül.
Setét lé bugyog az erekbõl.
Vagy csak motor zúg? S gép szövi
az aláomló puha kelmét?
S a kínzott talajt befödi,
mint orsózaj a fáradt elmét?...
Õsz anyó, - kerek tükröt vágott.
Mit láttok benne, proletárok?
1932. máj.
A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.
Csönd, - - lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünõdik, hulljon-e.
S olajos rongyokban az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.
Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.
S a szövõgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövõszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövõnõk omló álmait.
S odébb, mint boltos temetõ,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
õrzik ezek az üzemek.
Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli õr
lidércet lát, gyors fényjelet, -
a bogárhátú dinamók
hûvösen fénylenek.
Vonatfütty.
Nedvesség motoz a homályban,
a földre ledõlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.
Az úton rendõr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol elõre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülõ útja minden lámpa.
Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
õ nekivicsorít a falnak,
búja lépcsõkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.
Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a szél,
nagy, lógó nyelve vizet ér
és nyeli a vizet.
Szalmazsákok, mint tutajok,
úsznak némán az éjjel árján - -
A raktár megfeneklett bárka,
az öntõmûhely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntõ az ércformákba.
Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy' mászna! Mocorog
s indulni erõtlen...
Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedõk lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllõt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a gyõzelemre,
óh éj!
Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.
1932
Ritkás erdõ alatt a langy tó,
lukba búvik piros bogárka,
fû biccen szürke csöpp varangytól
és a szántón borong a nyárfa.
Magos muharban hasán horkol
odvas dorong, a végén gomba.
Nézi teltkeblû öreg hordó;
puha moha meg zsíros donga.
Lebeg a hosszú szél lebontva,
- késõ, szép délután ez, késõ -
fodraiból a levelet
fésüli zümmögõ fésü.
S a köd szoptatós melle buggyan
a ráncos szoknyájú hegyek közt, -
így volt. Egy ember ült a porban
s eltünt a kifeslõ jegyek közt.
1932
Éles a szeme a vadnak,
ragadozónak, szabadnak.
Mint a kék tél s a gyötrelem,
világos és könyörtelen.
Ordas kapál az ugaron;
ugassatok az udvaron.
Vonítsatok, de ne nagyon,
meghallja az árny a fagyon.
Zúzmara-lógókkal illan,
jég fénye közt tovavillan;
a kín csattogó hercege,
álmunk házõrzõje, ebe!
Friss havat zabál még s érzi
husotok, amint bevérzi.
Eltünõdik, száját nyalja
s morog, de maga se hallja.
1932
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szûljön meg az anyád!
Egyszer szûljön égõ házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elõdbe áll,
hét legyen, kit elõtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdõségnek,
egy, kit õse bõgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!
Szeretõ után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengõt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendõcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szûlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettõ vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki gyõzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.
1932
Apró, kemény kontyú ángyom
réz-homloka fénybe cikkan,
réz-hajlással földet érint,
búzát kötöz csörögve a nyomainkban.
Ki kél pergõ, könnyû hintón?
Arany haja sétál, mászkál.
Mi mint búza s õ pirosló
napernyõvel, mint a pipacs, fölöttünk száll.
Ángyikám mint rézbõl öntött,
áll a zizegõ mezõben.
Por lombjai hajladoznak.
Bogár szemén piros villog eltünõben.
Majd áttetszõ krumpli gõzlött,
hûtötte a csendes este.
Ángyom sóhajtott s elvillant
a sûrûlõ szürkületben még egy fecske.
S jóéjszakát szólt a szalma.
Jószágaink cirpelgettek
s jószágunk volt a föld, az ég,
a tücsköknek a csillagok felelgettek.
1932
Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
aj de szép a kerek talpa!
Hova vánszorogsz vele?
Fordulj a szép lány fele!
Brumma, brumma, brummadza.
Híres, drága bunda rajtam,
húsz körömmel magam varrtam.
Nyusztból, nyestbõl, mókusból,
kutyából meg farkasból.
Brumma, brumma, brummadza.
Gyöngyöt õszig válogattam,
fogaimra úgy akadtam.
Kéne ott a derekam,
ahol kilenc gyerek van.
Brumma, brumma, brummadza.
Azért járom ilyen lassún,
aki festõ, pingálhasson.
A feje a néninek
éppen jó lesz pemszlinek.
Brumma, brumma, brummadza.
Kinek kincse van fazékkal,
mér a markosnak marékkal.
Ha nem azzal, körömmel,
a körmösnek örömmel.
Brumma, brumma, brummadza.
Szép a réz kerek virága,
ha kihajt a napvilágra!
Egy kasznárnak öt hete
zsebbe nõtt a két keze.
Brumma, brumma, brummadza.
Állatnak van ingyen kedve,
aki nem ád, az a medve.
Ha megfázik a lába,
takaródzzék deszkába.
Brumma, brumma, brummadza.
1932
Dongó õdöng az erdõ szélinél.
Harkály kopog, gyík ragyog. Marha bõg.
S tovaringatja fodrosan a szél
a tûnõdve zümmögõ idõt.
Gyûrt, sárga táj, az égi mellig ér,
muharmezõ, kemény kötény, nehéz -
mi van benne? Amott fut egy kis ér
s itt ház ül. Kisfia, az ól, idenéz.
Poros a víz, nincs kedve kékleni.
Zörrenõ fák közt pikkelylik az út -
és gomolygón új korunk vénjei,
kik elhagyták az omladó falut.
Hátha kenyér nõ idegen igán.
Lassan ügetnek, barnák s csontosak.
Csöpp cókmókjuk gunnyaszt a taligán.
Fönn felhõk lágy batyui bomlanak.
S sziszeg a por, rájuk locsog a sár -
na, ki ád nektek munkát, kenyeret?...
Tétova szunyog sír és a határ
száraz szemekkel magába mered.
1932
Az én falkám olyan falka,
ondolálva van a farka.
Orrukban csak magyar mód
csillog egy kis aranydrót.
Van egy pösze kis malacom,
fõvárosi grófkisasszony.
Sóhajtott is egy ízbe,
nézi magát a vízbe.
Van nekem egy oly kis kanom,
szelid szóra kezes nagyon.
Az ha fogja s egyet túr,
a kõkastély felfordul.
Van egy semmi kis furulyám,
nem nõtt az, csak datolyafán.
Azt ha fúvom, hull a makk,
a fák táncra állanak.
S ahány felhõ, összeszalad,
ha csördítem ustoromat.
Réz a nyele, szikrázik.
De sok szoknya megázik!
1932
Költõ vett föl, pici lábán
egy ilyen tapos,
két megtörött, szelid orcám
azért bánatos.
Fény deszkázhat, ég füstölhet.
Lekvár lesz a sár?
Neki mindegy. Füzõmbõl meg
kanócot csinál.
Sziszeghetek, ügyet se vet
rám, a marcona.
Kiadhatom a lelkemet, -
ennek nincs hona.
S ha szivemet künn az uccán
elébe teszem,
elpirul ugyan, de aztán
döfköd mérgesen.
Nyelvem néha rája öltöm;
visszanéz csunyán
s õ is, az én morcos költõm
nyelvét ölti rám.
Volt fényes és szép életem.
Hordott egy huszár
s váltogatott, a hûtelen.
Ennek vége már.
Ne tartott vón ilyen árra,
vetett volna ki
Észak homályló havára
dérrel porlani,
vagy Dél izzadt erdejében
tigris tépne szét,
vagy gyik fülelné belõlem
az éj gyors neszét,
vagy egy éjjel hordanának
szét a termeszek, - -
vagy tengeri zöld homálynak,
ahol elleszek
virágállatok közt csendben,
mint cipõ-virág,
mig belepnek puha testtel
iszamos csigák.
Oh, sudarán fa lombjának,
szagolna maki,
vagy csak mocsári gólyának
vetett volna ki!
Az is befüzne kigyóval,
szállana velem,
lassút lépne s állva tollal
fedné egy felem.
Rab vagyok a költõ lábán,
két éve tapos,
két megtörött, szelid orcám
azért bánatos.
1932
Puha szántások esõvert, leves
gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes,
apadt mellû ködöt.
Sárga levelük lefele konyul,
törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak - gyorsan alkonyul
s e fák magányosok.
Még gallyas, vágatlan, sudár alak
mind: hántatlan dorong.
Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
zömök varjú borong.
Görcsösen fogja ijedt gyökerük
az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
még zörren, még sohajt.
Rügyre gondolnak mormolva e fák.
S a tág ég tiszta, nagy -
reggel az erkölcs hûvös, kék vasát
megvillantja a fagy.
1932
Hull a hajam, nincs kenyerem
tollam vásik,
halász bátyám így veszett el.
Él így más is.
Idegeim elmeritem,
mint a hálót,
hust fogni s a nehéz vizen
könnyû álmot.
Szakadt lehet - gondolkozom, -
az én hálóm.
Kiaggatom, megfoltozom.
S íme, látom -
Kiterített fagyos hálóm
az ég, ragyog -
jeges bogai szikrázón
a csillagok.
1932
Tehervonatok tolatnak,
a méla csörömpölés
könnyü bilincseket rak
a néma tájra.
Oly könnyen száll a hold,
mint a fölszabadult.
A megtört kövek
önnön árnyukon fekszenek,
csillognak
maguknak,
úgy a helyükön vannak,
mint még soha.
Milyen óriás éjszaka
szilánkja ez a sulyos éj,
mely úgy hull le ránk,
mint a porra a vasszilánk?
Napszülte vágy!
Ha majd árnyat fogad az ágy,
abban az egész éjben
is ébren
maradnál?
A raktár
elõtt poros lámpa ég.
Csak látszik, nem világit,
ilyen az ész, ha áhit.
Pislog élénken, holott
nagy halott
fény az ég.
1932 [?]
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?
Hová forduljon az ember - ismétli megint az ismerõs.
Borostás arca mintha látna, de szeme semmit se néz, akár a halé.
Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily alapos, erõs!
Meghalni semmiért sem tudna, de ha villamos ütné el,
bátran állna a halál elé.
Tudja mindazt, mit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én.
Eszét külön, szivét külön szárnyalja be az egyröptü szó.
Madarat lát? - pihe suhan s a csontváz ott áll messzi
kopasz ág zörgõ tetején - -
néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messzirõl szemlélni jó.
Nézd! szólnék, de mit is mondjak? Meghallgat, de legbelül
egy öregre figyel
ki szomorúan mosolyogva õszi esõben lebontott hajjal bolyong
hûvös szelét már én is érzem s megrendülök.
El innen, el -
Ellenség õ, ellenségünk páralepte szemeivel -
nekünk vaskörmével kivül, a hideg kályhán csörömpöl, guggol a gond.
1932 [?]
Sárga füvek a homokon
Csontos öreg nõ ez a szél
A tócsa ideges barom
A tenger nyugodt, elbeszél
Dúdolom halk leltáromat
Hazám az eladott kabát
Buckákra omlott alkonyat
Nincs szivem folytatni tovább
Csillan a nyüzsögõ idõ
Korallszirtje, a holt világ
A nyirfa, a bérház, a nõ
Az áramló kék égen át
1932 [?]
Vizcsepp az ég, viszi a szél
Ajánlás:
Legalább N. A. sejtse meg
Ki izlelõ nyelven beszél
E gorgonzola-versemet
1932 [?]
Énekelni oly nehéz, hol kiváncsi szemek figyelnek,
Mégis, elfogódva bár,
Fujd el dalod, zengd a munkások dalát.
Föl vagy húzva az életre s végül minden óramû lejár.
Nyisd meg szived, a világ alázatosan ül a kapunál.
Ez itt körül mind ellenség, gondold meg jól, az nyugalmat ád.
Énekelni oly nehéz itt, énekeld a munkások dalát!
Tekints körül e tört sikon, melyre kövér falkában épp betör a homály.
Nincs ideje vigadásnak, ládd, a nap is feldöntött pohár.
Mi már nyugtalan álmunkhoz készülõdünk - drága a világ, -
Cirpelni kezd a fáradtság; énekeld a munkások dalát!
Óh hogy fetreng a nagy este! Erdõs ölébõl sötéten dõl a vér.
Az orvos szerint százhúsz milliónak nem jut egy falat kenyér.
Ama százhúsz millióban, mely a hold-zsupp födte ólban rongyaiba váj,
Megszületett az a Gyermek, kit nem véd sem Isten, sem Király -
Egész világ ege alatt
Emeld föl mûszered, szavadat, -
Ismered a modern pszichológiát, -
Szíved elõl nincs menekvés. Énekeld a munkások dalát!
Rebbentsd meg a kiváncsiak gúnyos csapatát.
Hölgyek, urak, ismerõsök. Mosolyogni akarsz, mint barát.
Rájuk vagy utalva. S mintha néznétek egymást ablakon át.
- Csörrenjen meg az az üveg! Énekeld a munkások dalát!
1932. dec.
Állás nélkül élek, akár a madár,
idestova másfél esztendeje már.
Vásárcsarnok nyirkos boltjai alatt
hordott ölem nyálkás, bõ kosarakat.
Mintha fojtogatnék, eltorzult kezem
deresen hüvöslõ drótköteleken.
Voltam könyvügynök, ki nem olvas, de ád
Móriczot, Shawt, Barbusse-t, Cocteaut meg Zolát.
Kerek kenyerek közt vékony kenyeres,
ki száz karajt ád el, mig egyet keres
Nem volt szalonnám s min piritnám, tüzem,
lucskos padon háltam, harmatos füvön.
tehetségem pusztul vígasztalanul
*
Hétért - magamat kérdem -
adsz-e hatot?
Játszom. Azé az érdem,
ki játszhatott.
*
Költõ szerelme szalmaláng,
azért oly sebes és falánk
*
Nyári könnyü szellõk,
lányok közt szökellõk
szoknyákat libbentõk -
játsztok a bokorban,
szalmaszállal porban
boldog gyermekkorban.
*
Jó volna-e, ha megdermedne fönt
hülten a súlyos arany napkorong?
- Nem! Az a jó, ha a szobában
friss kávészag tolong!
És mint reklám léggömb, majdnem elrepül
a szalmaszinü, könnyü nyári ég -
csak egy sovány nõ feje nehezül
reád, aranyból öntött nagy vidék!
Sárga füvek a homokon, a dél
szikrázik,
elült, lefolyt a tors között a szél,
a tócsa bõre ráng idegesen.
Egy pók fut át a homokon, a dél
csiszolva ûl a sárga füveken,
elült, lefolyt a tors között a szél,
a tócsa bõre ráng idegesen.
foszforeszkál az üres levegõ
füstöl a föld, egy óriási nõ
gyémánt-melle-vonala villan el
egy szál vadzab, ki kardot vont elõ
a porba réved emlékeivel
*
A kerten, hallatlan semmit idézve
bálvány hõség borong,
pókhálót fog kicsiny ráncos kezébe
s untan legyint a lomb.
A tócsa finoman bolyhos a portól
*
A nyárfák közt ezüst habokkal
az édes szellõ folydogál
s csak fürdik benne aranyos tagokkal
az óriási nyár.
*
Kásásodik a viz, kialakúl a jég
és bûneim halállá állnak össze.
*
Hizlalt esõ kapirgál
a vastetõn -
csak kotyogj, vén tyúk s immár
költsd ki az én idõm.
Te drága anya, tojj s költs
tojásokat,
aranyos, kék, piros, zöld
gyönge nappalokat!
S én addig várok. Pénzem
nincs semmire.
Szivem ver és ráz; érzem,
hogy' száll a pihe.
Ráz, ver. Borongva, hetykén
elhallgatom.
Ez a csavargó gondja
a lukszusvonaton.
Esik, esik fecsegve
s hol ott, hol itt,
mint hálót hal, szelecske
rángatja szálait.
*
távol tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegõt.
Nedvesedik mélán az elhagyott
homokbánya, nagy fekete lukak
lélegzenek s a kezdõ csillagok
békadudára járják táncukat
Lesz-e nap holnap, mely békét igér?
És végre munka, mely nem gyötrelem!...
Az ágakról, mint fátyol, lóg a szél,
a szürkület. Én nagyon szeretem.
*
A csipogó árnyakból fiókáit
összegyüjti a szürkület.
Már ég a lámpa, de még nem világit -
ami fehér volt, szürke lett.
Az ég szine, mint könnyü nõi ingben
kék s rózsaszin selyempapir.
*
Tollászkodik a sárga lomb
A mennyek langy asszonya hervad
s az ellágyuló õszi talajon
Az ellágyuló õszi talajon
végighever a hervadt levegõ
*
A pipafüst lenyúl a földig.
Embergyujtotta láng vergõdik
a kályhán s kacsint a gyerekre -
az is hancurozni szeretne.
A zsupptetõk, a templom tornya,
a hóba ejtve, hóba szórva,
mint a bárányok ürüléke,
feketéllik a messziségbe.
Fehér szelek - csordában járnak -
minthogyha lovak suhannának
tiszta fagyból s nem láthatóan,
szikrát üt patájuk a hóban.
...........................
a napot csak sejti az ember,
mint remélõ a boldogságot -
onnan tudom hogy süt, mert látok.
*
A tó jegét kásás hó fedi
*
A kínhoz kötnek kemény kötelek,
be vagyok fonva minden oldalon
és nem lelem a csomót, amelyet
egy rántással meg kéne oldanom.
És szenvedek, de nem lesz kegyelem,
ha megszabadít, aki egy velem, -
amazoké lesz minden fájdalom.
*
Fagyon veszve, vagy éhen. Igy a sorsom.
Már rálépett a lábomra a tél.
Bordáimat kiálló lécként hordom
és kócmadzagként lóg bennem a bél.
*
Arcuk egy-egy kis külváros, ahol
nincs kövezet és nincs jó kocsma sem.
Kis, zsiros hajuk a sipka alól
elõkanyarul vizesen
*
APÁM ÉS ANYÁM
Amig fiatal volt a legény,
Sokat megérzett az ujja hegyén,
Megérzett mindent a bõrén,
Kicsit
*
Oly lágy az este, mint egy szöllõszem,
gurul puhán emlékeim között.
Egy szõke est. De már nem emlékszem,
*
A hallgatag gép, nézd, helyére ér,
még nyikorgó törzseken gördül tova.
Nyög az anyag. A tömegeken így
gördül elõ a dolgozók sora.
Nagy a mû. Hogy férne ilyen szûk kapun,
melyen kétoldalt porló istenek
fehér szemükkel ki-be libegõ
bankárok után elmerengenek?
Töredeznek a világ pántjai.
Meg fogjuk alkotni csiszolt kövön
a dolgozók finom fém-államát -
mint bérházon az énekszó, belülrõl a jel,
darabos arcukon úgy suhan át.
*
Lassú álmodozásaiból amint
fölemeli fejét a gyermek,
bólint az angyal, ki a kínnal fölötte ing
s porba ejtik fejüket a kígyók,
akik feléje mérgeket lövellnek.
*
Tizenöt éve írok költeményt
és most, amikor költõ lennék végre,
csak állok itt a vasgyár szegletén
s nincsen szavam a holdvilágos égre.
*
Valamikor volt a tett,
abból lett a gyülölet,
ebbõl pedig szeretet
s a világnak vége lett.
*
Még nem volt olyan disznó, ki elájult,
mikor meglátta a moslékos vályut.
*
Ének, hajolj ki ajkamon
s te bánat, ne érj el, csak holnap.
Mélyebbre kell még hajlanom,
hogy semmit nem tudón dudoljak.
És énbennem is leng a mérleg,
de nem húzza le, ami kell.
Lágy verõfény! Semmit sem értek,
csak hallom, kislány énekel.
"Szádon az igazság bugyogjon
s te nyelj, hiszen te ugy hazudsz!
Ez a bölcs átok addig fogjon,
mig vitatni s szeretni tudsz!"
*
Nem! nem! kellene kiáltoznom
s azt suttogom: igen, igen,
hogy a sors ringatózást hozzon
a tenger sirás vizeiben
*
Diványon fekszem, sziszegek:
"Na várjatok!..." S egyszerre hallom
- gyötrõen munkát! kenyeret!
kiabálnak az uccasarkon.
S rohanok, majdnem azt sikoltom -
"Várjatok hát! Megyek, megyek!..."
Mit gyerekes dac! Igazi voltom
küzdõ, emberi szeretet.
*
mert megoszlik, mint az egy-élet
az egy-igazság maga is
*
A kövezeten kis csatak hunyorgott,
megszállták a várost az árnyak
s a sok veréb, mely fölcsipogva forgott,
némán, erõsen markolta az ágat,
mert jobban ragaszkodik, aki alszik,
mint az éber, ki tovaszállni kész,
az emberek, a villamosok, taxik
sürögtek, mint az ösztön meg az ész.
Egy kapu alatt egy lányt csókoltam szájon
s a többi nép közt elvegyültem én,
majd kiváltam, hogy azután kiváljon
sok gondom közül ez a költemény.
Már megformálta lassu tünõdésem,
hogy állati búm értelmes, emberi
bánat, amely magát e tündöklésben
hirdetményekben is fölismeri.
*
Öregem, no, mi van veled?
Élsz, ahogy élsz s ezt te ne tudnád?
Vizes homokon kötelek
kötnek-e ki? Te azt sem unnád.
Bátorság! Lesz még olyan munkád,
amelyben kedvedet leled, -
most - bárha egek ura ront rád, -
teremtsd elõ a kenyered.
Hisz itt a szenvedés belül -
de ott kivül a magyarázat.
S hogy' olvasod le emberûl,
hogyha tagjaid citeráznak?
Ez a fegyenc-kor leigázhat,
de szabad leszel, ha belül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziur települ.
Jöjj világra! Anyád apád
te légy! Ne less tündéri nõre
s szakállas végzetre, ki rád
vigyázzon, - ne légy bölcs, te dõre!
Gondolj a ravasz csecsemõre, -
sír-ri, hogy szánassa magát,
de mig mosolyog az emlõre,
növeszti körmét és fogát.
*
Ember, ne félj! Milyen gyermeki vagy, -
törõdj belé, ma nem tudunk szeretni.
Szemeidbõl a csillogás kihagy,
megtanulnak a dolgokra meredni.
Lépj ki a bérházból! Nézd, emeletnyi,
áttetszõ, sikos állkapcsát a fagy
meghordozza az egeken. Feledni
nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj.
*
A csillám szemembõl kihagy,
szemem már tanul rámeredni
a dolgokra. - Gyermeki vagy
- szól - én már nem tudok szeretni.
Én azt látom, hogy emeletnyi
áttetszõ állkapocs, a fagy,
siklik ott fönn... Annyit feledni
nem tudsz, hogy ember ne maradj.
*
Most már nem tudom, mit tegyek,
öljek-e, vagy olvassak ponyvát.
Ösztöneim az életet,
bármily kegyetlen, meg nem unnák.
Jobb szeretik a bõ uzsonnát,
mint én a tünõ felleget,
egy lány mosolyát, mint a munkát
én és a tündér képzelet.
*
Mi emberek, sötét erõk,
érezzük, napjaink letelnek.
S ha érezzük, a vég elõtt,
mint dögöt légy, a világ ellep.
Eszmék északi fénye mellett
mért õriznõk hát az idõt?
Miért piszkálnánk hunyt szerelmet?
Én fölgyujtom a temetõt.
*
Szépen beszélsz! Fogalmad úgy
világít, mint ott kinn a nyers tél
s igazad van! De most aludj,
ma éheztél és nem kerestél,
egész nap új világra lestél.
1932-1933
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
