1933
2006.10.06. 11:22
A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen, guggoló gyerek. Sír, mint a cipõ alatt a homok. Vergõdik, mint a nehéz tengerek.
Könnyes, miként északra nyíló völgy. Könnyes, mint könnyes a szem ürege. Könnyes, miként a kõ alatt a föld. Könnyes, miként az ablak üvege.
Sír, mint ahogy a vízben sír a mész. Sír, mint a víz sír a fedõ alatt. Sír, mint a holt fa, melyet tûz emészt. Sír, mint csarnokban a futószalag.
Melybe az ember, állat és növény belehelt minden élõ meleget s jegesen porlik sziklák peremén - sír, mint a szél az Érchegység felett.
Sikolt, mint ölben újév malaca. Sikolt, mint kés-él, ha köszörülik. Sikolt, mint rozs, ha szeli a kasza. A tepsiben a hús nyöszörög így.
... Mint könyvelõ, ki csendben hazatér, ruháját rendben székére teszi, ágy szélén mereng, morog, útrakél - puffannak apró, gyors lépései - -
egy síkra, havat kóstolva üget a zöld holdfényben, merev éjszakán, kotor, vakog, nyalná a sós eget, - így vonít õ; a pusztán a magány...
Vinnyog, mint hántott kukoricacsõ. Vinnyog, mint szalma az alvó alatt. Vinnyog, mint hülye, kit nyom az idõ. Vinnyog, mint eb, mely ostorba harap.
A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen, guggoló gyerek. Szaporáz, mint a könnyû mótorok, ellustul, mint a nehéz tengerek.
1933. jan.
Légy fegyelmezett!
A nyár ellobbant már. A széles, szenes göröngyök felett egy kevés könnyû hamu remeg. Csendes vidék. A lég finom üvegét megkarcolja pár hegyes cserjeág. Szép embertelenség. Csak egy kis darab vékony ezüstrongy - valami szalag - csüng keményen a bokor oldalán, mert annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ ág-bogán.
A távolban a bütykös vén hegyek, mint elnehezült kezek, meg-megrebbenve tartogatják az alkonyi tüzet, a párolgó tanyát, völgy kerek csöndjét, pihegõ mohát.
Hazatér a földmíves. Nehéz, minden tagja a földre néz. Cammog vállán a megrepedt kapa, vérzik a nyele, vérzik a vasa. Mintha a létbõl ballagna haza egyre nehezebb tagjaival, egyre nehezebb szerszámaival.
Már fölszáll az éj, mint kéménybõl a füst, szikrázó csillagaival.
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve lassudad harangkondulás. És mintha a szív örökrõl-örökre állna s valami más, talán a táj lüktetne, nem az elmulás. Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc volna harang s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengõ nehéz. S a szív a hang.
Csengés emléke száll. Az elme hallja: Üllõt csapott a tél, hogy megvasalja a pántos égbolt lógó ajtaját, melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma, csak dõlt a nyáron át.
Tündöklik, mint a gondolat maga, a téli éjszaka.
Ezüst sötétség némasága holdat lakatol a világra.
A hideg ûrön holló repül át s a csönd kihûl. Hallod-e, csont, a csöndet? Összekoccannak a molekulák.
Milyen vitrinben csillognak ily téli éjszakák?
A fagyra tõrt emel az ág s a pusztaság fekete sóhaja lebben - - varjucsapat ing-leng a ködben.
Téli éjszaka. Benne, mint külön kis téli éj, egy tehervonat a síkságra ér. Füstjében, tengve egy ölnyi végtelenbe, keringenek, kihúnynak csillagok.
A teherkocsik fagyos tetején, mint kis egérke, surran át a fény, a téli éjszaka fénye.
A városok fölött a tél még gõzölög. De villogó vágányokon, városba fut a kék fagyon a sárga éjszaka fénye.
A városban felüti mûhelyét, gyártja a kínok szúró fegyverét a merev éjszaka fénye.
A város peremén, mint lucskos szalma, hull a lámpafény, kissé odább a sarkon reszket egy zörgõ kabát, egy ember, üldögél, összehúzódik, mint a föld, hiába, rálép a lábára a tél...
Hol a homályból elõhajol egy rozsdalevelû fa, mérem a téli éjszakát. Mint birtokát a tulajdonosa.
1933. jan.
Lassan, tünõdve
Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyûlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színû égboltban...
Vas-színû égboltban forog a lakkos, hûvös dinamó. Óh, zajtalan csillagzatok! Szikrát vet fogam közt a szó - -
Bennem a mult hull, mint a kõ az ûrön által hangtalan. Elleng a néma, kék idõ. Kard éle csillan: a hajam - -
Bajszom mint telt hernyó terül elillant ízû számra szét. Fáj a szívem, a szó kihül. Dehát kinek is szólanék - -
1933. márc.
A város peremén, ahol élek, beomló alkonyokon mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom, s lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon.
Lelkünkre így ül ez a kor. És mint nehéz esõk vastag rongyai mosogatják a csorba pléhtetõt - hiába törli a bú szivünkrõl a rákövesedõt.
Moshatja vér is - ilyenek vagyunk. Uj nép, másfajta raj. Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj. Nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj,
a való anyag teremtett minket e szörnyû társadalom öntõformáiba löttyintve forrón és szilajon, hogy helyt álljunk az emberiségért az örök talajon.
Papok, katonák, polgárok után igy lettünk végre mi hû meghallói a törvényeknek; minden emberi mû értelme ezért búg mibennünk, mint a mélyhegedû.
Elpusztíthatatlant annyian, mióta kialakult naprendszerünk, nem pusztítottak eddig, bár sok a mult: szállásainkon éhinség, fegyver, vakhit és kolera dúlt.
Gyõzni fogó még annyira meg nem aláztatott, amennyire a csillagok alatt ti megaláztatok: a földre sütöttük szemünk. Kinyilt a földbe zárt titok.
Csak nézzétek, a drága jószág hogy elvadult, a gép! Törékeny falvak reccsennek össze, mint tócsán gyönge jég, városok vakolata omlik, ha szökken; s döng az ég.
Ki inti le - talán a földesúr? - a juhász vad ebét? Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk nevelkedett a gép. Kezes állat. No, szóljatok rá! Mi tudjuk a nevét.
És látjuk már, hogy nemsoká mind térdre omlotok s imádkoztok hozzá, ki pusztán a tulajdonotok. De õ csak ahhoz húz, ki néki enni maga adott...
Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt, az anyag gyermekei. Emeljétek föl szivünket! Azé, aki fölemeli. Ilyen erõs csak az lehet, ki velünk van teli.
Föl a szívvel, az üzemek fölé! Ily kormos, nagy szivet az látott-hallott, ki napot látott füstjében fulladni meg, ki lüktetését hallotta a föld sok tárnás mélyeinek!
Föl, föl!... E fölosztott föld körül sír, szédül és dülöng a léckerités leheletünktõl, mint ha vihar dühöng. Fujjunk rá! Föl a szivvel, füstöljön odafönt!
Mig megvilágosúl gyönyörû képességünk, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent, a termelési erõket odakint s az ösztönöket idebent...
A város peremén sivít e dal. A költõ, a rokon, nézi, csak nézi, hull, csak hull a kövér, puha korom, s lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon.
A költõ - ajkán csörömpöl a szó, de õ, (az adott világ varázsainak mérnöke), tudatos jövõbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát.
1933 tavasza
Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten, füst száll a szomorú táj felett, úgy leng a lelkem, alacsonyan. Leng, nem suhan.
Te kemény lélek, te lágy képzelet! A valóság nehéz nyomait követve önnönmagadra, eredetedre tekints alá itt! Itt, hol a máskor oly híg ég alatt szikárló tûzfalak magányán a nyomor egykedvû csendje fenyegetõen és esengve föloldja lassan a tömény bánatot a tûnõdõk szivén s elkeveri milliókéval.
Az egész emberi világ itt készül. Itt minden csupa rom. Ernyõt nyit a kemény kutyatej az elhagyott gyárudvaron. Töredezett, apró ablakok fakó lépcsein szállnak a napok alá, a nyirkos homályba. Felelj - innen vagy? Innen-e, hogy el soha nem hagy a komor vágyakozás, hogy olyan légy, mint a többi nyomorult, kikbe e nagy kor beleszorult s arcukon eltorzul minden vonás?
Itt pihensz, itt, hol e falánk erkölcsi rendet a sánta palánk rikácsolva õrzi, óvja. Magadra ismersz? Itt a lelkek egy megszerkesztett, szép, szilárd jövõt oly üresen várnak, mint ahogy a telkek köröskörül mélán és komorlón álmodoznak gyors zsibongást szövõ magas házakról. Kínlódó gyepüket sárba száradt üvegcserepek nézik fénytelen, merev szemmel. A buckákról néha gyüszünyi homok pereg alá... s olykor átcikkan, donog, egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy, melyet az emberi hulladék, meg a rongy, rakottabb tájakról idevont. A maga módján itt is megterít a kamatra gyötört, áldott anyaföld. Egy vaslábasban sárga fû virít.
Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide? Anyjához tér így az a gyermek, kit idegenben löknek, vernek. Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, óh lélek! Ez a hazám.
1933 tavasza
Dagassz gázlángnál kenyeret, vagy égess lukas, vörös téglát; törje kapa a tenyered; áruld magad, míg leng a szoknyád; feküdj hanyatt és deszkázz aknát; cipelj zsákot a piacon; tanulj, vagy ne tanulj ki szakmát - itt állsz és ott ül a haszon.
Öblíts benzinben selymeket; szedd guggolva a vörös hagymát; ölj kecskét, amely rád mekeg; jól szabj, hogy álljon jól a nadrág; csak rajta, mikor abbahagynád! Kirugnak s mit nyerhetsz azon? Koldulsz? Betörsz? A rend lecsap rád - itt állsz és ott ül a haszon.
Költsél epedõ verseket; pácolj prágai módra sonkát; gyûjts gyógynövényt; fejts kõszenet; vezess fõkönyvet s rejtsd a titkát; viselj aranyzsinóros sapkát; élj Párizsban vagy Szatymazon, - mire a béredet kikapnád, itt állsz és ott ül a haszon.
Attila, folytatnám, de unnád; tudod, hogy nem élsz lazacon - vagy ténferegsz, vagy adnak munkát s itt állsz és ott ül a haszon.
1933 tavasza
1
Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár könnyû szellõje, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatûnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz.
Nézem a hegyek sörényét - homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom elõrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlõidet és - amint elfut a Szinva-patak - ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövõ, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tõlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verõdve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, õrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihûlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szõve, bontva bogját - hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját s lombos tüdõd szép cserjéi saját dicsõségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élõ állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong - tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált - Kit két ezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcsõ, erõs sír, eleven ágy, fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihûl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendõ, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.)
1933. jún.
Ükös ükünk, õsök õse, ázsiai puszták hõse, vágyat nevelt csodavadra, szarvast ûzött napnyugatra.
Ûztön ûzte kis sereggel, éjten éjjel, reges reggel, át az éren, át az áron, fegyveres népû határon.
Csodaállat, csak elillant, lombokon át, ha megcsillant. Csak a nyomát hagyta minden füves földön, fájó szívben.
Az az elõd nem volt boldog. Nem boldogok az utódok. Az õs haza odaveszett, de a vágy nem emlékezet.
Hejh magyarok, hajh szegények, hova ûzni azt a gímet? Aki hajtja, belepusztul asszonyostul, csapatostul.
Az is, aki látta, végre, hagyja immár békességbe. Tisza mellett, Duna mellett, az a szarvas itt legelget.
Ázsiai nehéz szaga ázott pusztán füstöl tova s aranyszõre, mikor illan, gyári füstön általcsillan.
Kortyolgat az ég tavából, villó aggancsa világol - ága-boga tükörképe csillagvilág mindensége.
1933. júl. [?]
Ne hadd el magad, öregem, bõröd ne bízd kereskedõre, ki elád felhõt az egen s a földön telket vesz belõle. Inkább segít a kutya szõre a teríthetõ betegen, semhogy magát miértünk törje, aki sorsunktól idegen.
Magának rág mind, aki rág, a fogacskák azért fogannak. S mert éhes rongy vagy, a fogát elkoldulhatod-e a kannak? Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, ki fûtve lakik öt szobát, falain havas tájak vannak, meztelen nõk meg almafák?
Hihetsz-e? Szagos kis dorong édes szivarja s míg mi morgunk, õ langyos vízben ül s borong, hogy óh, mi mennyire nyomorgunk! Ha pincéjébe szenet hordunk, egy pakli "balkánt" is kibont! Szivére veszi terhünk, gondunk. Vállára venni nem bolond...
Bús jószág, ne vetéld magad! Együtt vágunk a jeges télnek. A jégbõl csak lucsok fakad, de hû társ - éhezõk kísérnek. S ha most a tyúkszemünkre lépnek, hogy lábunk cipõnkbe dagad, rajtad is mult. Lásd, harc az élet, ne tékozold bizalmadat.
1933. okt. 19.
Ettem-ittam fekete, undok mocskot és csípõs trágyalevet; ember vakmerõbb nem lehet. Ám eddig sohasem voltam boldog.
Ebben a megváltott világban egy pillanatom nem volt nemes; sem langyos, édes, kellemes, mint disznónak a pocsolyában.
Engem sunyiságra oktat az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.) Huszonnyolc éve éhezem. Rajtam már csak a fegyver foghat.
Ezért ülnek oly sötét dolgok, oly hatalmak a szívemen, hogy szorong lágy arcú kedvesem, ha ránézek; pedig mosolygok.
Komor ég alatt üldögélek, mint hajléktalan a híd alatt. Mindentõl fölmentem magamat, mert nem lesz utolsó ítélet.
1933. nov. 11.
Magad emésztõ, szikár alak! Én megbántottalak.
Botot faragtál, ábrákkal tele, beszélt a nyele, aztán meguntad. Igy volt? S eldobtad, ahogy az égbolt az unt csillagot ejti le. Én fölvettem és rádhuztam vele.
Igy volt? Sajnálom, kár volt.
Világomon, mint üvegen át hallgattam uj álmod madara dalát. Azt hittem, annyi az ének, amennyi a magány üvegének vastag tábláin átszüremlik.
S hallottam, emlit az a szó isteneket, kik nem hajolnak ezután neked. Pedig te nem szolgálsz többé nekik.
Most már értelek. Pörös felek szemben álltunk, de te szintén más ügyben, más talaj felett tanuskodtál, mint én.
Már értelek. Mit érsz vele? A mult tüntetõ menete elvonult, a lomb lehullt s a fájdalom ágai benned, mint mindenkiben, elkövesednek az aláomló évek, évadok, rétegek, szintek és tagok óriási nyomása alatt.
Akár egy halom hasitott fa, hever egymáson a világ, szoritja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s igy mindegyik determinált. Igy él a gazdag is, szegény is, igy szenvedünk te is meg én is s még jó, ha az ember haragja nem az embert magát harapja, hanem valaki mást, dudás a fuvolást, én téged és engemet te, - mert mi lenne, mi történhetne, ha mindig magunkba marna az értelem iszonyu karma?
S ha már szólok, hát elmesélem, - villamoson egy este a Széna téren találkoztunk. Kalapot emeltem, talán nyeltem, köszöntem és te csodálkozva vettél észre.
S még ottan egy pillanatig szórakozottan eltünõdtem, - hiszen lehetnénk jóbarátok, együtt mehetnénk a kávéházba s teát kavarva, szépet, jót, igazat akarva beszélgethetnénk irodalomról, vagy más ily fontos emberi lomról és telt szavadra, mit óvatosan vetnél a latra, utalván a tapasztalatra, indulatom messze ragadna, te - hozzátéve: "Szivedre ne vedd" - leintenél, mint az öregebb, mint az apám s én bosszankodnék, de nem mondanám.
1933 [?]
Ez éles, tiszta szürkület való nekem. A távolban tar ágak szerkezetei tartják keccsel az üres levegõt. A tárgy-egyén mind elválik a többitõl, magába mélyed és talán megsemmisül. Ki tudja? Válaszolna erre ösztönöm, de mint az eb, melyet gazdája megszidott s kedvetlenül borong a rideg udvaron s ha idegen jõ, rávonít, de nem beszél, olyan most õ. Mihez foghatnék nélküle? Csak egy bizonyos itt - az, ami tévedés. Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe beléfogóznom. - Járni gyermek így tanul. Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek, mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinû, talán mivelhogy minden ember épp ilyen ravasz és csökönyös, ha az - hogy tudjam én? Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú s a másik: randa dög, megint nem dolgozol, de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?) Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj, megértelek, szenvedtem én is eleget s amaz ellopja tõlem a szemetet is. Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál, de észre egyikük sem veszi púpomat, mit úgy hordok, mint õrült anya magzatát, amellyel - azt hiszi - õsi némaságot szûl vagy tiszta ûrt.
1933 [?]
1
Földtõl eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegõben semmi pára, a csilló könnyûség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend - egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölõdzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek - ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az õrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ - ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad - úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére - csilló véletlen szálaiból törvényt szõtt a mult szövõszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gõzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend - egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot - gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat, hallottam az esõt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt - minek is kell fegyvert veretni belõled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért õrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szõke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledõlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém - ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy' szállnak fényes ablakok a lengedezõ szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.
1933-1934 tele
|