|
1934
2006.10.06. 11:23
Cseveg az olló. Néne
nyesi a pázsitot,
guggol. Hátulról nézve
is látni, ásitott.
Rádió nyüzsög. Szárnyak
dongnak az üvegen.
Lágy szellõk táncot járnak
a puha füveken.
Az idõ semmit játszik,
langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
hogy remeg a virág.
Én sem tudom már régen,
alszom? vagy dolgozom?
Megterit feleségem
szép fehér abroszon.
Az eget is a tájon
vászonfény lepi el.
Csillog, mert üvegtálon
ül, a földieper.
Boldog vagyok? A kedves
mellettem varrogat
s hallgatjuk, amint elmegy
egy vak tehervonat.
1934 nyara
Mint egy tányér krumplipaprikás,
lassan gõzölög lusta,
langy estében a piros palás,
rakás falucska.
Itt is, ott is karcsú füst - remény -
tünõdni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
és int a tájon.
Akácocskát babrál a homály.
A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll -
levegõ-lepke.
S körülem, míg elfed hallgatag
a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
nagy bársonyokra...
... Lámpát gyújtanak az asszonyok.
És erõlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
lélek, a lángja.
El is lobban mind... Egy fény a rét.
Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
egy bodza-ága.
Örök boldogság forrása mos
egy rekedt, csorba téglát.
Smaragd Buddha-szobrok harmatos
gyepben a békák.
A vadzab, ki kardot vont elõ,
fejét mélyen lehajtja.
Most a dicsõség és az erõ
a repedt pajta...
... Benne csend van. Mintha valami
elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
Nincs, csak a csendje.
S ahogy földerül az értelem,
megérti, hogy itt más szó
nem eshetett, mint ami dereng:
eke és ásó.
Szó, mert velük szólal a paraszt
napnak, esõnek, földnek.
Szó, mint szóval mondom én el azt
gondos idõnek.
Szó, mint csecsemõnek a mosoly.
Veregetés a lónak.
Szó. De tiszta értelmû, komoly
tagja a szónak...
... Hallgatom az álmodó falut.
Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
árnyú fûszálat.
Alszanak az egek, a mezõk.
Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
S a levélrések.
Alszanak a nyers, nehéz szavú,
kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
ülök. Virrasztok.
1934 nyara
Im, - a hûs udvar téglakocka
vörösén elõbb meglapul,
majd óvatosan, ágra-bogra
oszolva elõrenyomul
a szappanosvíz, de megtorpan
s kis kék fején hol ott, hol itt,
szinte meglátni láthatatlan,
reszketõ, apró csápjait,
amint az akadályt leméri.
Fel-alá futkos, mint a rab.
A szappanosvizet eléri
a halál és továbbhalad.
Még megrázza habos sörényét,
színe reszket, mint ideges
állatok bõre. Sárga fény ég
zöld-kék testén, melyet az est
hamvas ujjával nem talál már.
Nem lesz. De amíg ott remeg,
semmicske borzongása átjár, -
az én furakvó lelkemet
is megrezgeti vergõdése,
én is szállnék s szállna az ág,
a ház, a szalma, felhõ és e
sok egymáshoz kötött világ!
1934 nyara
Ignotusnak
1
Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegõ locsolgat -
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külsõ világban -
nem a fûben, a fákban,
hanem az egészben.
2
Ahogy fölvetem boldog szememet,
mind följebb oszlanak az egek
s egyszerre elém suhannak itt
gólyákként lengõ szavaid,
te hamvadthajú öreg.
És mint a tájon - mosolygok rajtad.
3
Nem érzem én, csak értem aggodalmad.
S azért tolom el a csendet, hogy belásd,
öreg vagy és nem az elmulást
siratod, mint helyedben én siratnám,
hanem a munkát, a fölszabadulást,
magát az emberi alkotást,
a láthatatlant, mert rátipornak hitvány
és látható hatalmak.
4
Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok
a kincset azért a tárnák
õrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.
5
A dolgos test s az alkotó szellem,
mondd, hogy törhetne egymás ellen?
Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat muló görcsökbe vész,
ha föl nem oldja eleve az ész.
Azt hiszem, fáj sok fölgyûlt éved és
azért a szeretõ tévedés.
S jobb is volna, ha most elnéznéd velem,
hogy' köt hálót szellõ faleveleken.
6
Már karcsú idomaira
pongyolát ölt a lég.
Az alkony a felhõn fésû...
Ülünk együtt, mint kedves és fia...
A fûben gyepként sarjad a sötét.
A homály pamutlombjai ingnak.
S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésû
bennünk az elsõ csillag.
1934. aug. eleje
Hordunk vinnyogó kosarat,
kapálunk reszketõ salátát,
vályognak dagasztunk sarat,
szabjuk a divathölgy ruháját,
fejtjük a sertés-oldal háját,
zsírt olvasztunk, libát tömünk,
s az est ha bontja lengõ táját,
bérünk van, nincsen örömünk.
Hiába emelünk falat
és rakjuk sorsunk kaszárnyáját,
fiúnk uccán, üveg alatt
nézi csak építõkockáját
s ha lányunk babaruhácskáját
kéri - hisz szövetet szövünk -
összeszorítja puha száját -
bérünk van, nincsen örömünk.
Szemünk elõtt csak szíj szalad,
csinálunk kocsit, hozzá pályát,
földben, föld fölött, föld alatt
elültetjük a világ fáját,
begyûjtjük a rét gabonáját
és még büszkék se lehetünk -
tûzbe vetik, vízbe dobálják.
Bérünk van, nincsen örömünk.
A krumpli úgy nõ, ha kapálják!
Ott nincs hiba, hogy küzködünk,
nem az rágja az ember máját.
Bérünk van, nincsen örömünk.
1934. aug.
Az õszi esõ szürke kontya
arcomba lóg zilálva, bontva.
Harmadik napja sírja, mondja,
mint tébolyult anya motyogja
- mert csecsre vágyom - rám meredve:
Reátaláltam gyermekemre,
aludj el, édes kedvesem, te,
csitt, csitt, kicsikém, tente, tente...
1934. szept. eleje
A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga
s konnyadt, puha.
Egy hallgatag madár
köztük föl-le jár,
mintha kalitkája
volna a fa.
Igy csinál lelkem is.
Jár-kel bennem is,
ágról-ágra lépked
egy némaság.
Szállhatnék - nem merek.
Meghajlik, remeg
a galy, vár és lépked
a némaság.
1934. szept.
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még õszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késõ,
most látom, milyen óriás õ -
szürke haja lebben az égen,
kékítõt old az ég vizében.
1934. okt.
A szobakonyhán félhomály van.
Az alkóv mögött szendereg
csücsörgõ szájjal, rongy pólyában
s fölnyög néha egy kisgyerek.
Rezeg, rándul, mint õszi szélben
tócsa a rideg köveken.
Egy kislány, gondolkodva mélyen,
ül a sarokban félszegen.
Csak ketten élnek az alkóvban,
kiket vágy éltet s gyûlölet.
Bundás kutyával, megkopottan,
Rákóczi-árny az ágy felett.
A kislány hétéves. Kiszökne
s itt benn ugrálni sem lehet.
A mama lelkére kötötte
ezt a dögöt, a gyermeket.
Futna!... Ám oly nagyon tünõdik,
hogy majdnem elalszik bele.
Erõt is érez, hogy a földig
egy várost lerontson vele.
... Ám dagadt szemét nyitja s menten
fölsír a csöpp fiúgyerek.
A lányka végigméri; csendben
megmelegíti a tejet.
A kékülõ arcú gyerekre
mereven néz és hallgatag.
Fakó haján, mint halott lepke,
lógatja szárnyát a szalag.
Majd az ordító szájba tolja
a tejes üveg cucliját.
A fiú köhög fuldokolva
s mint bot, ha törik, úgy kiált.
Mint tenger, ráng az apró termet;
a cucli csöpög, mint a csap;
a lány elveszi és a gyermek
nyel, vonít és utánakap.
Majd ismét a szájába nyomja,
mert már csak tátog és feszül
s mire az szopva megnyugodna,
kiveszi ajkai közül.
A gyermek nem tudja, örüljön,
vagy sírjon véghetetlenül;
haragja rázza. A tej följön
kis gyomrából s ajkára ül.
Akárha most született volna,
oly vörös; fején az erek,
mint pondrók, másznak vonagolva;
lába nagyujja megmered.
Üvölt és hápog; szopna s retteg.
Inyével a homályba kap.
Csak mikor istenek születtek,
szülõkben kélt ily iszonyat.
A gyermek irtózattól nyirkos, -
ha adja, miért veszi el?
A leány hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak énekel.
Igy játszik egy félóra hosszat,
némán és mosolytalanul.
Mikor egy szomszéd nõ kopogtat,
megrezzen, mégis válaszul
lágyan szól ki a hasadékon:
"Tán most kap szegényke fogat!"
Aztán az alkóvba ül s vékony
tíz kis ujjával játszogat.
Az anya este - hetek óta
így van ez - ölébe veszi
fiát, az õt marokra fogja
s az édes tejet nem eszi.
Az üveg láttán sírni kezd el;
csak az öl erõs melegét
kéri s mint roskadt öregember,
reszketve húnyja le szemét.
Az anya nem tudja, mi lelte,
(kendõjét ekkor veti le).
A kisleánynak perg a nyelve:
"Idõben adtam ennie."
"Mama, engedjen fõzni engem!"
Már frissen, vidoran nyafog.
A mama fáradtan, esetten
érzi, aludni volna jobb...
Éjjel a csillagok nem égnek,
évszakok sírnak és egek.
Álmában sír az anya s ébred,
azt hiszi, sír a kisgyerek.
Azon néma vinnyogás dermed.
Az anya ágyából kikel -
úgy látja, mosolyog a gyermek,
és megnyugodva alszik el...
Mikor munkába siet reggel,
készít egy kis tízórait
s indul. A kisleány is felkel
s míg ruhát ölt, fogadkozik.
De nyomja nagy magánya itt benn,
kín löki - játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
elõlrõl kezdõdik megint.
1934. nov.
Indiában, hol éjjel a vadak
zöld szeme cikkan át a dzsungelen, -
mikor dédapa is kicsi volt még,
élt egy nagy fejedelem.
Parancsot adott, büszkét, szigorút:
"Fogjon mindenki szerszámot! Oda,
hol a lombzenére táncot lejt a hold,
épüljön hétszáz ékes palota!"
Hétszáz ékes palota közé
kincstárat vasból rakatott
s a napot akarta ráveretni,
mint óriás, tüzes lakatot.
Hiába szörnyedt el a nép
s kérlelték vének és papok:
"Ami égi, ne hozd a földre!"
A kapu pántja kérte a napot.
Feszült létra a felhõ szélihez.
Megbillent az; a létra leszakadt.
Fogtak sasokat könnyü szekérbe.
A hámot szétszedték dalos madarak.
S míg sürgött irtózva, serénykedett
a dolgos népek megdöbbent zöme,
kisült a vetés, kigyult a város;
kicsordult a nap lángos özöne.
Mint a zuhatag, hullt alá a tûz.
Állva száradt el a fejedelem.
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
az õserdõ egy hûvös éjjelen.
1934-1935 [?]
lesz lágy hús s mellé ifju karalábé
ökör hizik és nõ a csalamádé
de az már a mi porunkból fakad
*
mint oroszlán, ki ketrecében bömböl
az öreg bácsi kerti útat döngöl
*
és testem végül megbetegedett
mert férfi vagyok és nem tudja senki,
még magam sem, hogy mennyit szenvedek.
*
Egész testében reszket, mint a gyermek,
kit rajtakaptak, hogy buktát lopott
*
vadász szemünkre lányok térde les
és haragomban megölnék egy tündért
holott talált és lukas életünkért
belátom - ölni meg nem érdemes.
*
mint locspocs-fényben a vastaligákkal
zörgõ, seszinü alakok
ugy vonulnak a fejemen által
karácsonyesti gondolatok -
nem éppen olyanok hogy fönn az egekben
ily talicskákon hozzák a felhõhegyen
a havat libasorban kéklõ seregben
az angyalok, hogy inség munka legyen -
nem, hanem
BÛNÖS
Azért jöttem, hogy följelentsem
magam, mert nem birom tovább
adni a szendét, ostobát.
Szótlanabb, némább bûne nincsen
enyémnél senkinek, bevallom.
Szeretném, hogyha itt, te vád,
szemtõl szemembe mondanád
a bûnt. Mert nem lehet meghalnom.
VÁDLÓ
Én legyek bünének tudója -
mit motyog a reménytelen!
Én csak a bûnöst ismerem,
ki szemét lesüti s kitolja.
Mit vall be? Amit mind tudunk már -
iramló fényt a tengeren,
de bûne íze (rengve lenn)
fogai s ínye között bujkál!
BÍRÓ
Lépj közelébb s figyelj. A törvény
tudod, betellik szószerint.
A biróság, ha rád tekint,
a tûzön ítél, nem a pörnyén.
Mig eleven bizonyság nincsen,
mig itt nem illan fürge tény,
bár szánlak, fiam, nincs remény,
a bíróság föl kell hogy mentsen.
VÁDLOTT
Óh, nem lehet ilyen kegyetlen
törvény a tûzön, a vizen!
A bûnt, mely elnémit, hiszen
igy ujra el kéne követnem!
Végtelen semmi vár, tudom jól
s nem bocsánat. Ám ennyiben
nem kényszeríthet senkisem,
hogy a bûnt elkövessem ujból.
VÁDLÓ
Arcátlan szenvedõ! Nem átalsz
rettegni! Kínod örömét.
A tengerfenék gyönyörét.
Süt a nap és te éjszakát vallsz.
A pocsolyákból száll a pára
hajtván gépeid kerekét
s te mozdulatlan, mint a jég,
akarsz megérni a halálra!
BÍRÓ
Látlak fiam s nem csal a látszat.
Szemedben könnycsepp ég - hazudsz.
Bánod a bûnt - megbánni tudsz,
így jelzel a cinkos világnak.
Ammiatt az ember bánkódik,
mit nem tett, vagy nem tehetett,
de a bûnt nem bánhatja meg,
mert az igazság megbántódik.
VÁDLOTT
Amit kivántok, lehetetlen.
Hisz emlékezni sincs idõm,
mikor már tûnõdnék merõn,
lökdös az éhség tehetetlen.
Belátom, hogy hitvány e bánat,
a gyengeséghez sincs erõm.
Engedjétek - ez nem öröm -
hogy tanúnak hívjam anyámat.
VÁDLÓ
Im anyját falta föl magzatja
vonítva s mohón e cseléd.
Két kézzel tépte emlejét,
ahogy most önmagát szaggatja.
Nem emlékezik arra persze,
mint vette vérét és tejét
s lógatja fondor fafejét,
hogy elhigyjük, nincs bûnre mersze!
BÍRÓ
Anyád meghalt tizenhat éve
- ezt meg kell állapítani -
le vannak rágva csontjai
és szülõhúsa meg van éve.
Igaz-e hát, hogy õbelõle
táplálkoztál, te hajdani
élõsdi kisded. Majd ami
1934-1935
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
