|
1935
2006.10.06. 11:23
Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.
Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.
A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.
Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.
Szundít a lapda, meg a sip,
az erdõ, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.
A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.
Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelõ juhász!
Látod, elalszik anyuka. -
Aludj el szépen, kis Balázs.
1935. febr. 2.
Ajtót nyitok. Meglódul lomhán
a fõzelék fagyott szaga
és végigvicsorog a konyhán
a karmos tûzhely. A szoba
üres, senki. Tizenhat éve
ennek, mit sosem feledek.
Viaszkos vásznu konyhaszékre
ültem, nyafognék, nem lehet.
Értem, hogy anyám eltemették,
de nincs és nyugtalan vagyok,
ezt nem értem. Felnõtt lehetnék.
(A mosogatótál ragyog.)
Nem fáj, de meg sem érinthettem,
nem láttam holtában anyám,
nem is sirtam. És érthetetlen,
hogy mindig így lesz ezután.
1935. febr. eleje
A kártya ki van osztva. Reszketünk,
Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében,
bubik, királyok, dámák jelmezében
s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk.
Ki vagyunk osztva. Megvan helyzetünk.
Mit tehetnénk a szabály ellenében?!
Mint mozdulatlan csillagok az égen,
változhatatlan rajzunk, jellemünk.
Vörösek és feketék, vérben, gyászban,
fényesre lakkozottan, lámpalázban
így kell kinek-kinek sorsára várni,
hogy boldogságunkat, mit rejt szerelmünk,
a gyönyörû sikert, mely megvan bennünk,
ki tudja-e a végzet licitálni.
1935. ápr.
Az ember él, habár üres a kamra
s a dobozokban semmi élelem.
Életben tart a halálfélelem.
(E nehéz percben ismerek magamra.)
Most sajnálom (de ezt is lenyelem),
hogy nincs isten, ki gondoljon kinomra
és azok szemét ujjával kinyomja,
kik elnézik, hogy nincsen kenyerem.
Büszke nyomorúlt voltam én! Ma már
belátom, csak a csökönyös szamár
büszke, amikor szaggatja az ostor,
meg az ujonc, ki elsõ ízben posztol,
meg a gyermek, kit dícsér a tanár
és otthon édes meggybefõttet kóstol.
1935. máj.
Leülepszik, nem illan el bajom.
Bár munkát fogni, noha mit se tud már,
a szerencsétlen ember ugrabugrál,
mint ketrecében az ijedt majom.
Igy eladott lány töpreng a hajón,
ha ráeszmélt, hogy pártfogója foglár
s azért a ruha meg a durva boglár,
hogy enyhitsen a brazil óhajon.
Tudja: táncol majd s gépiesen apróz,
alája nyulhat öklendezõ matróz,
ölelgethetik, õ már nem ölel.
Néki a gólya síró, tiszta ûrt hoz,
azt is csak addig, mig a csend fülel
s majd nem vágyik és vágyat nem öl el.
1935. máj.
Családunkban a jó a jövevény.
Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, -
ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag
s ma már sejteni kezdi sok szegény.
Kibomlik végül minden szövevény.
Csak öntudatlan falazunk a gaznak,
kik dölyffel hisszük magunkat igaznak
A dallam nem változtat szövegén.
De énekelünk mind teli torokkal
s edzzük magunkat borokkal, porokkal,
ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres.
Erényes lény, ki csalódni ügyes.
Ugy teli vagyunk apró, maró okkal,
mint szúnyoggal a susogó füzes.
1935. máj.
Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.
Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.
Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem gyõzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.
Nem lehet soha nem igaz szavad -
jó leszel, erõs, békés és szabad
vendég mult s jövõ asztalainál.
1935. aug. 6.
Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
a bûnrõl szóló tanitást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bûnrõl fecseg, ki cselekedni gyáva!
Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szivem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kinálja.
Most már tudom. E rebbentõ igazság
nagy fényében az eredendõ gazság
szivemben, mint ravatal, feketül.
S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bûnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.
1935. aug. 7.
Boldog hazug, kinek van istene,
ki rettenetes, de maga a jóság;
kinek sebet kap reszketõ keze,
ha leszakítja a tilalmas rózsát.
Boldog hazug - értetlen szelleme
a meg nem fogant, ártatlan valóság;
pihen rajta a mindenség szeme,
bámulja õt, az öröklét lakósát.
Én nem leltem szivemben, sem az égben
s e halott fényü istentelenségben
szivdobogással ringatom magam,
kit más-gyötörte anyám azért vert meg,
mert sápadt kézzel loptam én, a gyermek,
jól tudva már, hogy minden odavan.
1935. aug. 9.
A láng ellibbent a sötétben,
amint betört a szélroham,
de mi már hallgattunk is régen,
mint az öregek, komolyan,
nekünk nem mondott semmi újat
az a hirtelen zivatar,
belénk nem csapkodtak a gallyak,
minékünk nem volt ravatal
az elfeketült föld s a mennybolt,
mely oszladozni fölfakadt.
(Csak most emlékszem rá, milyen volt!)
Még csak biztató szavakat
sem szóltunk, nem néztünk egymásra,
mint munka után ki leül.
Csak ültünk ott, mi három árva,
ki-ki magában, egyedül.
1935. aug. 12.
Mint gyermek, aki bosszut esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd,
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,
tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, -
oly reménytelenûl erõlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.
Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,
hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!
1935. aug.
Zord bûnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bûnöm, ha van.
Hogy bûnös vagyok, nem vitás.
De bármit gondolok,
az én bûnöm valami más.
Tán együgyû dolog.
Mint fösvény eltünt aranyát,
e bûnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.
És meg is lelem egy napon
az erény hõsein;
s hogy gyónjak, kávézni hivom
meg ismerõseim.
Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám -
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.
Késsel szúrtam. Nem szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.
Elmondom. S várom (várni kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünõdik el;
ki retteg boldogan.
És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen...
Ám lehet, bûnöm gyermekes
és együgyû nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.
Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
ki él, segít nekem.
1935. aug.
Óh emberiség, kit törött anyám
szenvedni szaporított és nem értett!
Nem rettenek születni ujra érted,
te két milliárd párosult magány!
Láttalak sírni a folyók fagyán,
mint gyermeket, kit a jég tüze sértett;
láttalak ölni, halni s mint nem éltet,
tündökölni nagy egyházak falán.
Hegyen láttalak és lapulni ólnál -
szerencsétlen, ki úgy élsz, mintha volnál,
megérdemled, hogy atyád a halál!
Vértelen arravársz, hogy véred ontsák
s föl-fölmutat a társuló bolondság,
mely téged minden kínban megtalál.
1935. aug.
Úgy érzem, hogy mulik az idõ, hogy bonyolultabb
örömök várnak reám és egyszerübb,
de nem disztelenebb szomoruság, mint a multak,
melyeknek lágy s erõs szövedéke most kiterült
elõttem, - im e zümmögõ kávéházban várok reátok
óvatosan, lassan s figyelve (multba? jövõbe? nem tudom)
de vizsgán, mint a kutya, ki bár szemmel tartja a gyanusan nyüzsgõ világot,
félig ügyel csak, mert másfelõl gazdáját várja jelenni a néma uton -
ily félálomszerü figyelemben, mely egy, noha ketté irányul,
kifelé multra-jövõre, befelé rátok, kis asszony s te kedves barát,
érzem, hogy ti vagytok a gazdám (vagyis illõ arányul
veszem e magányos várakozáshoz kettõs mosolyotok sugarát)
érzem, hogy ti vagytok a gazdám, mert egyetlenegy vagytok ti ketten,
kikre várok e sanda jelen gyanus jelenései közt,
mig vöröshaju jellemszinészek kártyákat osztanak felettem,
mérgeket hordanak szerte-körül, nyelik a füstöt, a gõzt...
Lám-lám, nevetve jöttök, nem tudva, hogy ti vagytok Az, ki eligazitja
az üres keretekben a képeket, melyek hanyag
alakzatai alighogy élnek, máris tubusaikba
surrannának vissza a festékek, a nem-lett multba az õsi anyag.
Üljetek csak ide mellém, hadd legyünk együtt ujra a hármak,
viduljunk, vonjunk határokat a térben s az óra szerint -
ez a félálom visszahuzódik szivembe, máris ugy rémlik, mint az a gyarmat,
melyet nem láttam s amelynek partján a kenyérfa koronája lágyan meging.
1935. szept. 23.
Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az õszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.
Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.
Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.
Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.
Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az õsz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?
Tudtam, hogy õsz lesz s majd fûteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.
1935. okt.
Rimánkodik az éghez sok bolond,
hogy bújjanak beléjük hars erények.
De õk alattomosak és szerények,
suttyomban élnek, harangjuk kolomp.
Én ilyen gyermek nem vagyok. Fogamban
szaporodik az idegen anyag,
mint a halál is szívemben. Hanyag
társadalmunkra szabatos szavam van.
Mert hordtam téglát kínnal s jól tudom,
a kín teszi, hogy lett belõle börtön,
melyben idõm oly egykedvûen töltöm,
mint fáradt utas pihen féluton.
De majd fölállok s zúgom nemsokára -
adjátok meg a munka örömét,
adjatok kedvet, nékem nem elég
a munkabér, a munkaerõ ára!
Közeledik az én idõm. Ha már
ennyi a kín, világot vált valóra -
én nem csalódom - minden szervem óra,
mely csillagokhoz igazítva jár.
Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,
majd játszunk békés állatok gyanánt
és emlékezni s meghalni is jó lesz.
1935. okt. 24.
Busulsz-e, Pista?... A tépett esõben
szél vergõdik, mint hálóban a hal...
Busulsz-e, mondd? És játszol-e merõen
az uccák lucskos csillámaival?
Én fázom s búsulok. Arcomba támad
a híg nedvesség s nem hevít harag.
A harag tüzet kér s ellép. A bánat
jön aztán, kémlel és velünk marad.
Figyelmeztet-e munka közben téged
e bánat, mely énhozzám sír, eseng, -
hogy eltávozott, lassan mint a vének,
barátod és helyébe ült a csend?
Én is dacolni fogok, attól félek,
hisz nem ismerem eléggé magam.
De sajnálnám, ha elveszítenélek
s nem kérdezhetném: hát veled mi van?...
Tudtam, hogy örökre összeveszhet
egy semmiségen két örök barát,
de nem hittem, hogy vélem is megeshet,
ami a halálnál ostobább.
1935. nov. 19.
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az õszi szél köztük vigyázva botlott.
A hûvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan elõbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, mirõl álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
elõkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnõtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnõttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fõvel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensõmbõl vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
1935. nov. 21.
A föld alól a gyors csirák
kidugják fejüket,
a fák, mint boltos áruját,
kirakják a rügyet,
kamaszok arcán pattanás,
férfiajkon a csók,
mind egy repesõ kapkodás
a szoknyák lobogók,
s már itt és ott fölhangzanak,
elûzve kínt, fagyot,
a szívbe húzódott szavak,
eszmék és kardalok.
1935 vége
A rengõ lomb virágban ég
és készül a gyümölcsre,
a nyilt uccára lép a nép,
hogy végzetét betöltse.
Iramlanak a bogarak,
friss jelszavak repülnek.
S az aranyba vont ég alatt,
- mert beköszönt az ünnep -
a szabadság sétára megy.
Hõs népe ágat lenget,
s õ kézenfogva vezeti
szép gyermekét, a rendet!
1935 vége
Csomagodat ne bontsd ki,
ha véginségre jutsz.
Azért véredet ontsd ki,
amiért sírni tudsz.
A késõ fordulásu
eget mig nézheted,
te lassu jajdulásu,
alkosd meg végzeted.
Amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt,
amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt.
"Hol csavarogsz, te vásott?"
Aggódva vár reád,
megvetvén elmulásod,
csendes édesanyád.
1935 [?]
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy õszi tájból és sok kedves nõbõl
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az idõbõl,
a tömény tûz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetõn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tõlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlõd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nõssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nõ,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidbõl
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kûzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
1935 / 1936. dec.
Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres -
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.
1935-1937
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
