1936
2006.10.06. 11:24
Ha a hold süt, a néma, siron tuli fény, álmomba' kinyilnak a termek. Kioson, kenyeret szel a konyha kövén s majszolja riadtan a gyermek.
Csak a léghuzat ismeri - alszik a ház. Les nagy szeme, reszket a térde. Zsirok és köcsögök teje közt kotorász, surranva, mint az egérke.
Ha belé-belereccsen a szörnyü kredenc, ajkára repül kicsiny ujja: könyörögne az irgalomért, de a csend zord kürtje a zajt tovafujja.
Ez a zaj, ez a kín, e világrecsegés nem szûnve, dühöngve növekszik. Belesáppad a gyermek, elejti a kést és visszalopódzva lefekszik...
Mire ébredek, ég a nap, olvad a jég, szétfeccsen iromba szilánkja, mint déligyümölcs-kirakat üvegét öklével a vágy ha bevágja.
Elalél a fagy istene, enged az ég. Már unja az ördög a poklot, ideönti a földre kövér melegét - zöld lángba borulnak a bokrok.
1936. márc.
Freud nyolcvanadik születésnapjára
Amit szivedbe rejtesz, szemednek tárd ki azt; amit szemeddel sejtesz, sziveddel várd ki azt.
A szerelembe - mondják - belehal, aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek és anyaölbe vágy. Ölnek, ha nem ölelnek - a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves, akit pusztítanak a növekvõk s míg vérez, nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen talpadba tört tövis. És most szivedbõl szépen kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz, kezeddel fogd meg azt. Akit szivedbe rejtesz, öld, vagy csókold meg azt!
1936. máj.
Gyermekké tettél. Hiába növesztett harminc csikorgó télen át a kín. Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg. Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak. Az éveket, mik sorsom összetörték, reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom. Ostoba vagyok - foglalkozz velem. Hiányod átjár, mint huzat a házon. Mondd, - távozzon tõlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem. Meghallgattál és elakadt szavam. Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen; hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert - a küszöbön feküdtem - magamba bujtam volna, nem lehet - alattam kõ és üresség fölöttem. Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én, kinek szemébõl mégis könny ered. Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled.
1936. máj.
1
A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivembõl folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az esõ cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esõt - néztem a határt: egykedvü, örök esõ módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idõ árján úgy remegtek õk, mint sírköves, dülöngõ temetõk.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idõ egésze, mit száz ezer õs szemlélget velem.
Látom, mit õk nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S õk látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk - õk fogják ceruzámat s én érzem õket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, õk ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmulás. Ebbõl vagyok. "Meglásd, ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert õk én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erõs, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az õssejtig vagyok minden õs - az Õs vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók gyõznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbõczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövõvel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendõ harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendõ, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet õseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
1936. jún.
A hullámok lágy tánca s odaát a lombok gyenge lejtése az éjjelt lassudan hozták s csillagok raját hívták reszketni az egekre széjjel.
Igy õk. S az érzelmek is csendesen mozdulnak benn a szívben ringatóan, emlékezés visszfénye, szerelem hatalma ring, mint a nagy víz a tóban.
Én nem értem, csak érzem az egészet. Itt tangót jár a sok lány és fiú, a sok számító, kedves és hiú.
Mert ez itt egy divatos nyári fürdõ. De némán, hiszen ráér a természet, a zene mögött zúg az örök erdõ.
1936 nyara
Zöld napsütés hintált a tenger lágy, habos vizén, meztelenül, vigan, nagy messzi beusztam biz én, a fényes ég, a csipke viz pólyája testemen, bölcsõben fekve ringtam ott, behunyva két szemem.
Én nem tudom, hogyan, mi volt. A locska õselem, a víz kihült és nagy hideg zuhant rám hirtelen. Szivembõl rémület szökellt, mint bokorból a vad, kiáltottam vón s keserûn szájon vágott a hab.
A hátam mögött szüntelen valami orditott. Iszonyúbb volt, mint óriási tarajos gyikok csordája, az a tenger ott s én küzdöttem vele, elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete.
Usztam, vagy usztam volna, ám ugy értem partot ott, hogy vert a hullám s végül egy hatalmas kidobott
1936 nyara [?]
Franco tábornok besorolt ádáz katonának, nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy. Féltem - azért harcoltam a haddal a jog s a szabadság ellen Irun falain. S így is elért a halál.
1936. aug. vége
Bizony nem voltam én sem az, akit a családfõk kegyelnek. És idõm sem volt - az igaz - kikönyörögnöm a kegyelmet.
S bár hûvös, örökkévaló dolgok közt muszáj õgyelegnem, a palánkok közt szárnyaló munkát nem lehet elfelednem.
Mit oltalmaztunk, nincs jelen, azt most már támadóink védik. Elejtem képzelt fegyverem, mit kovácsoltam harminc évig.
És hallgatom a híreket, miket mélyembõl énszavam hoz. Amíg a világ ily veszett, én irgalmas leszek magamhoz.
1936. júl. - okt.
Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem. Jaj, majdnem összenyom a félelem. Egy ölelésben, asszonyok, ki halna meg velem?
Oly gyors a nyaram s lassú a telem - az õsz kockája kit mutat nekem? A lesi-csõsz idõ elõl ki szállna el velem?
Csillagok rácsa csillog az egen: ilyen pincében tart az értelem! A mindenséget, asszonyok, ki vetné szét velem?
1936. júl. - okt.
Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét, akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség, aki a mezõk mellett, ha sétálgattunk hárman, vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban, aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni, azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni. Csak látni szeretném õt, nincs vele semmi tervem, napozva, álmodozva amint ott ül a kertben s mint õ maga, becsukva egy könyv van a kezében s körül nagy, tömött lombok zúgnak az õszi szélben. Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan, mint aki gondol egyet a susogó lugasban, föláll és szertepillant és hirtelen megindul és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl ott lappang, elvezetni a távolokon által, két oldalán a búcsút integetõ fákkal. Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek, azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.
1936. júl. - okt.
Világosítsd föl gyermeked: a haramiák emberek; a boszorkák - kofák, kasok. (Csahos kutyák nem farkasok!) Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, de mind-mind pénzre vált reményt; ki szenet árul, ki szerelmet, ki pedig ilyen költeményt.
És vígasztald meg, ha vigasz a gyermeknek, hogy így igaz. Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét - mivelhogy rend kell a világba, a rend pedig arravaló, hogy ne legyen a gyerek hiába s ne legyen szabad, ami jó.
S ha száját tátja a gyerek és fölnéz rád, vagy pityereg - ne dõlj be néki, el ne hidd, hogy elkábítják elveid! Nézz a furfangos csecsemõre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlõre, növeszti körmét és fogát.
1936. júl. - okt.
1
Zúg már az õsz, gyûlik és kavarog, fehér habokba szaggatja a zöldet. Fogócskáznak az apró viharok, az ablakban a legyek megdögölnek.
Nyafog a táj, de néha némaság jut az eszébe s új derût lel abban. Tollászkodnak a sárga lombu fák, féllábon állván a hunyorgó napban.
Kell már ahhoz a testhez is az ágy, mely úgy elkapott, mint a vizek sodra. Becsomagoljuk a vászonruhát s beöltözünk szövetbe, komolykodva.
2
Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj, a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván, én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély, meg a természet gyönyörûn lecsapott rám.
Én fáztam elõbb, mert õsz volt már s aki emberi lény, az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni. Kettõs remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy õsz elején, mikor elkezdnek a szelid öregek köhögetni.
3
Je n'ai point de thème, excepté que je t'aime -
költeni csak ezt tudtam, mert mindig elaludtam,
hisz annyiszor öleltem, ahányszor rája leltem.
Szemüveg volt az orrán, az alól nézett énrám
s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.
Szivemben bizony kín dúlt, mikor a vonat indult,
de nem sokat merengtem - esett, hát hazamentem.
Száz gramm dohányt hagyott rám, hogy legyen cigarettám.
S nem álmot, hanem alvást. Nem látjuk többé egymást.
1936. szept.
Fosztja az õsz a fákat, hüvösödik már, be kell gyújtani. Lecipeled a kályhát, egyedül hozod, mint a hajdani
hidegek idejében, még mikor, kedves, nem öleltelek, mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy nem vagyok veled.
Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ s félelmetesebb. Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk, ha már szétesett.
Hideg csillagok égnek tar fák ága közt. Merengsz még? Aludj, egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze s rám ne haragudj.
1936. okt. eleje
A pályaudvar hídja még remeg, de már a kényes õszi dél dorombol és kiszáradt hasábfák döngenek, amint dobálják õket a vagonból.
Ha fordul is egy, a lehullt halom néma... Mi bánt? Ugy érzem, mintha félnék, menekülnék, hasáb a vállamon. A kisgyerek, ki voltam, mégis él még.
A kis kölyök, ki voltam, ma is él s a felnõttet a bánat fojtogatja; de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.
Tõletek féltem, kemény emberek, ti fadobálók, akiket csodáltam? Most mint lopott fát, viszlek titeket ez otthontalan, csupa-csõsz világban.
1936. okt.
Te rongy, aki szeretni gyáva vagy, akinek több a biztosító munka, melyet a tetves ég taszít nyakunkba, küldvén máris a külsõ fagyokat, - fordított ringyó, ki a kötelesség aranyát gyüjtöd élõ nap alatt: a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék, én nem tehetem; elpusztítalak.
Én férfi vagyok, nemes és konok, nincs vigaszom s nem erényem a bánat. Csak szenvedek, mint akit megnyomott ásás közben a föld; káromkodok - Ringyó! - hogy rólad ilyen szavam támad! Rajtad a komolyság is kellemes, nõ létedre erõs vagy s érdemes, hogy lábod csámpás mivoltán nevess. Én nem jártatom hiába a számat, de kín sem ûzhet hiába utánad.
Már elrebbent a férfias szemérem nyoma orcámról, és csak sáppadok. Dolgaim is úgy hallgatják személyem, mint bolond tanárt az üres padok. Nem éreznéd, mily veszély fenyeget téged, életem s engem is, ki vágyom, ha másra nem, hát hogy veled legyek s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?
Add kezembe e zárt világ kilincsét, könnyü kezedet - vár kinn a szabad. Gyülekezõ halottaimat intsd szét, szólj s hízelegjen körül jószavad. Ismersz engem, kit szemed megviselt, lehetetlen, hogy ne szeressél, kedves! Egykor egy sejt a tengerben kikelt, hadd jusson el már örökös öledhez!
1936. okt. 23.
A kínba még csak most fogunk, mi restek, de te már aláírtad mûvedet.
Mint gondolatjel, vízszintes a tested. Téged már csak a féreg fal, szeret,
mint mi a csirkét, bort... Senkim, barátom! Testvérünk voltál és lettél apánk.
Gyémánt szavaid nem méred karáton - nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.
Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva, ahogy letört a halál tégedet.
Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába, mint tudja, ki halottat költöget.
1936. nov. eleje
Kivül-belõl leselkedõ halál elõl (mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz, az asszonyhoz ugy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszit a muszáj is -
ezért ölel minden, ami asszonyra lel, mig el nem fehérül a száj is.
Kettõs teher s kettõs kincs, hogy szeretni kell. Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végzõ vadállat.
Nincsen egyéb menedékünk; a kés hegyét bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt nõ, ki érti e szavakat, de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem így, élõk közt. Zúg a fejem, gondom s fájdalmam kicifrázva;
mint a gyerek kezében a csörgõ csereg, ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene tenni érte és ellene? Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit a világ így is olyat, akit kábít a nap, rettent az álom.
A kultura ugy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben -
de az hol áll, hogy nézze, mint dobál halál s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemõ is szenvedi, ha szül a nõ. Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem s hozzám szegõdik a gyalázat.
Segítsetek! Ti kisfiuk, a szemetek pattanjon meg ott, õ ahol jár.
Ártatlanok, csizmák alatt sikongjatok és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hû ebek, kerék alá kerüljetek s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Nõk, terhetek viselõk, elvetéljetek és sirjátok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek, bukjatok, összetörjetek s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak, egymást megtépve nõ miatt, ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák, kiket, hogy húzzatok igát, herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.
Néma halak, horgot kapjatok jég alatt és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
Elevenek, minden, mi kíntól megremeg, égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
s ágya körül, üszkösen, ha elszenderül, vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Hallja, mig él. Azt tagadta meg, amit ér. Elvonta puszta kénye végett
kivül-belõl menekülõ élõ elõl a legutolsó menedéket.
1936. okt. - nov.
Majd megöregszel és bánni fogod, hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma. A lelkiismeret majd bekopog s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.
Lesz vén ebed s az melléd települ. Nappal pihensz majd, széken szunyókálva, mert éjjel félni fogsz majd egyedül. Árnyak ütnek a rezgõ anyókára.
Az öreg kutya néha majd nyafog, de a szobában csend lesz, csupa rend lesz; hanem valaki hiányozni fog a multból ahhoz a magányos csendhez.
Majd tipegsz: s ha eleget totyogott rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben áll ifju képed. Hozzá motyogod: "Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."
"Mit is tehettem volna?" - kérdezed, de fogatlan szád már nem válaszolhat; s ki a nap elõtt lehunyod szemed, alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.
Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy, mint a csikó, hogy a hámot levesse. S a félelem tünõdik, nem a vágy, a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.
Magadban döntöd el. Én fájlalom, hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e. Mert elfárad bennem a fájdalom, elalszik, mint a gyermek s én is véle.
1936. okt. - nov.
Mint a mezõn a kisfiut, ha eléri a vihar s nincs tanya, anya, hova futna kapkodott lábaival, a tömött, dühödt ég dörög, a tarlón szalmaszál pörög, õ, mint az állat, nyöszörög, zokogna, de a félelem elveszi könnye melegét, sóhajtana, de hirtelen reálehel a hideg ég s csak akkor, amikor sovány testén és arcán halovány borzongás villan, mint a villám s fekete esõ dõl szakadva, az mintha belõle fakadna, mint mérhetetlen nagy sirás, amely fölgyül a földeken, fénylõn csorog a zöldeken, árkot betölt és gödröt ás, hömpölyög a réten, az éren, hömpölyög fönn a levegõben s a gyermek megindul a téren, útja van ebben az idõben - így tört e vágy rám, ily veszetten, ily hirtelen, ily szilajon, férfi létemre sírni kezdtem. S e könnyel ázott talajon, hol nehezen emeli lábát az ember, ki pedig sietne, megállok most. A kívánságát észre se venném, ha szeretne.
1936. okt. - nov.
Ne bántsd a gyenge nõt, ha már szeretted, magadat érte kínokba veretted s nem adtál két pofont neki. Telefirkáltad a falat vele.
Vesd le magadról! Mint ruhád is épen, gyámoltalanul lóg alá a széken - annak karján, ki szereti, csüngjön, mig foszlik kéje éjjele!
Dobd le - a háta legyen ujra görbe, lába csámpás, bujjon az álla szõrbe! Bibircsók nõjjön a hasán! Gyûrje e verset kapzsi tenyere!
Te fuss vissza a szép növésü, kedves lányok ölébe - oly illõt ölelgess, ki kapkod, fúl vágyad után, mint zivatarban zengõ jegenye!
1936. nov. - dec.
Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes bársony-penész pihézze melledet. Nézz a magányba, melybe engem küldesz. Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.
Száraz homokként peregjen szét arcod, a kedves. S ha cirógatnál nagyon, mert öled helyén a tiszta ûrt tartod: dolgos ujjaid kösse le a gyom.
Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság. Meg se rebbennél, ha az emberek némán körülkerülnének, hogy lássák: ilyen gonosszá ki tett engemet.
Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak öröme az lesz, hogy körbe forog, te meg rápislogsz, míg körülhasalnak telibendõjü aligátorok.
Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon, látom a szemem: rám nézel vele. Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom, hogy azt hihetném, meghalok bele.
1936. nov. - dec.
Jaj, szeressetek szilajon, hessentsétek el nagy bajom! Eszméim közt, mint a majom a rácsok közt le és föl, vicsorgok és ugrándozom, mert semmit nem hiszek s nagyon félek a büntetéstõl.
Halandó, hallod-e dalom, vagy zúgod csak, mint a vadon? Ölelj meg, ne bámulj vakon a kifent rohamkéstõl - nincs halhatatlan oltalom, akinek panaszolhatom: félek a büntetéstõl.
Mint fatutaj a folyamon, mint méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstõl - de én sirok, kiáltozom: szeress: ne legyek rossz nagyon - félek a büntetéstõl.
1936. nov. - dec.
Ki-be ugrál a két szemem, ugy érzem. Ha megbolondulok, ne bántsatok. Erõs karokkal fogjatok le szépen;
ha majd egész valómmal kancsitok - ne mutassatok öklöt, úgy se látom. A semmibõl vissza ne rántsatok.
Gondoljátok meg: Ezen a világon nincs senkim, semmim. S mit úgy hivtam: én, az sincsen. Utolsó morzsáit rágom,
amig elkészül ez a költemény... Mint ûrt a fényszóró, csupasz tekintet kutatja bennem: Mit vétettem én,
hogy nem felelnek, akárhogyan intek, hogy nem szeret, ki jog szerint enyém. Ne higyjetek értetlen bûneimnek,
míg föl nem ment az odvas televény.
1936. nov. - dec.
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
1936. nov. - dec.
Mikor születtem, a kezemben kés volt - azt mondják, ez költemény. Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt: embernek születtem én.
Kiben zokogva bolyong heves hûség, azt mondják, hogy az szeret. Óh hívj öledbe, könnyes egyszerûség! Csupán játszom én veled.
Én nem emlékezem és nem felejtek. Azt mondják, ez hogy lehet? Ahogy e földön marad, mit elejtek, - ha én nem, te megleled.
Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: azt mondják, hogy meghalok. De annyi mindenfélét hall az ember, hogy erre csak hallgatok.
1936. nov. - dec.
Magamban bíztam eleitõl fogva - ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek. Semmiképp se többe, mint az állatnak, mely elhull örökre. Ha féltem is, a helyemet megálltam - születtem, elvegyültem és kiváltam. Meg is fizettem, kinek ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerettem érte. Asszony ha játszott velem hitegetve: hittem igazán - hadd teljen a kedve! Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát. Árultam forgót, kenyeret és könyvet, ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb. Nem dicsõ harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem. Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem - és ebbe más is belehalt már.
1936. nov. - dec.
Ugy vártalak, mint a vacsorát este, ha feküdtem s anyám még odajárt. Ugy reméltelek, mint kétségbeesve, hülyén, (még ifjan) hívtam a halált - nem jött, hálisten... Látod, ilyen boldog vagyok, ha most meggondolom a dolgot. De az még ostobább, hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!
Makacs elmulás tolja a világot maga elõtt, mint bányász a szenet, melyet kifejtett, darabokra vágott. De mélyben, egyben él, aki szeret. Milyen tüzvész, miféle kivont kardok káprázata volt, ami visszatartott, hogy míg a hold haladt, nem fogózhattam beléd azalatt?
Hogy a holt csillagvilággal, esengve, csak szálltam tehetlen, mint a kövek - s nem is uszhattam a sodorral szembe kedves öledben!... Hol volt az öled?... Mig itt hadart s hazudozott az óra, te fölbámészkodtál egy dobogóra s a szétterült ütem hálójában remegtél nélkülem.
Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen, harisnyádon ha egy szem leszalad! Most szerelmünkbõl kivált s kellemedben egy ölelés örökre szétszakadt. Az a müvész pörölt az elmulással - tanuskodj néki! De velem, ne mással. Tudd meg már, mi a gond. Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.
1936. nov. - dec.
Semmi, semmi, semmi, semmi, semmi. Legyen, hogy ne legyen, legyen, hogy ne legyen - mondjuk: Edit.
A csillagokat most a láthatatlan, sárga kis csibék szemelgetik.
Talán hajnalodik, talán Budapest ég, talán egy izzadt óriás-leány arcán olvad a festék.
Kocsik zörögnek, redõnyök görögnek, tengerek dörögnek, emberek áradnak.
Bosszant az a goromba ház a sarkon - olyan, mint kisgyermek arcán az ótvar.
Vagy ismeretlen reggel ez, vagy idegen pályaudvar, ahová most érkeztem.
Nincsen málhám. Valamit elfelejtettem - talán ha azt kitalálnám. Egy: semmi. Kettõ: semmi. Három: semmi. Olyan szokatlan, mint ez a pályaudvar, hogy egyáltalában nincsen semmi.
1936. dec.
Szólj hát, mit tegyek én, hogy szeress ha sírva fakadok, ne nevess ............................................ ............................................
Mint a motor, mely már begyulladt, de nincsen utja és nem indulhat, olyan vagyok s ha bátrabb volnék, értelmetlen szavakat szólnék.
*
HALÁLOS SZERELEM
s ha nem volt még halálos szerelem, azt akarom, ez halálos legyen, értelmes kín: mert nincs értelme annak, ha embernek üres kínjai vannak, s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat, én meg fogom majd ölni magamat, nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam, de jobban fájna elsorvadni lassan, s árnyék leszek, melytõl szorongva félsz, bíró, kitõl büntetést nem remélsz: Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!
*
Segítsetek, hogy meg ne öljem, hogy hirtelen ki ne töröljem világ képei közül
*
Óh hittem volna inkább, hogy van isten, mint hogy van énnálam különb
*
Szeretem s ezért megölöm, hogy jön ahhoz, hogy én szeressem? Miféle ördögi öröm osztozkodik a bõrömön
*
Bocsássátok meg, barátság, te hív kincs s ti kemény Kõmíves Kelemenek, hogy egy ringyóért, kiben semmi szív nincs, háromszor tagadtam meg mûvemet.
Azt hittem, a mû reám esõ részét elvégeznem majd jobban sikerül ha hozzá térek haza
*
Átizzadt fekvõ helyeden fölülve, halkan, betegen - emlékszel? - azt mondtad nekem, hogy ne hozzak virágot.
*
Jutkám, csapódj! én szép szõke kalászom! Könnyezz! potyogtasd buzaszemeid! Tested már nem lesz lágy fonott kalácsom. Lehull a sarló. Hát majd felveszik.
*
Sokan voltak és körülvettek álmomban engem s kinevettek: "Hehe, hát ennél van a kincs ami nincs!"
1936
|